Megfogadtam hogy ilyet nem fogok, de ez a mostani megér egy bejegyzést. És időm is mint a tenger, sajnos. A változatosság kedvéért most is 2 hetet tölthetek itthon.Szerdán jöttem ki a kórházból.
De kezdjük az elejéről. ( Ja és akik nem bírják az ilyesmit, ne olvassák el. Vagy ha megteszik, nincs reklamáció! :P)
2010. december: Már két hónapja nagyon köhögtem, és nem tudták kideríteni mitől. A háziorvosnál már szinte megszokott vendég voltam. Mikor bementem, elővette a "na már megint te.." arckifejezést, de persze felírni rendes gyógyszert, azt nem szükséges. Köptető. 3 héten keresztül folyamatosan és nem használt, sőt..
Mindenki úgy bánt velem mint egy porcelánbabával, és ez sokszor elég ingerültté tett. Sosem szerettem -de ezt már írtam párszor- és nem is éreztem magam különösebben rosszul, csak köhögtem. "Csak".
A téli szünetre mindenképp meg akartam gyógyulni, isten őrizz hogy bezárva töltsem. Nem sikerült. Karácsony előtt 1 nappal drága barátom (későbbiekben Attila) megunta hogy senki nem kezd velem semmit és elvitt egy rendes fül-orr-gégészhez . Szimpatikus volt és elég precíznek tűnt. Kikérdezett részletesen, aztán megnézett. Rögtön elküldött röntgenre, és fél óra múlva már a kezemben is tartottam az eredményt. Arcüreggyulladás.
Nagy kő esett le a szívemről, bár elég abszurdnak tűnt hogy pont erre nem gondolt eddig senki.
Kaptam antibiotikumot, és elvileg szilveszterre meg is gyógyulok. El se hittem.
30.-án kellett visszamennem. Persze a probléma nem is bizonyult ilyen egyszerűnek mint amilyennek tűnt. A köhögés nem múlt, a közérzet a béka feneke alatt és sorolhatnám.
További gondolkodás, majd beutaló CT-re egy másik kórházba. Tudván hogy mennyit kell várni 1 CT-re, nem segített a hangulatomon sem. És az sem, hogy ha az mutat valami elváltozást, azzal kezdeni kell valamit..
2011. január: Superhero Anyukám sosem élt vissza a munkahelyével, de most tett egy próbát. Mikor időpontot kért, mondta hogy a fővárosi ÁNTSZ-től van. Innentől kezdve mintegy varázsütésre megváltozott az asszisztens modora, pár nap múlva mehettem is, szinte soron kívül fogadtak.
Mázlim volt, de az eredménnyel már nem annyira.. Ahogy hirtelen ránéztem rengeteg szakkifejezés közül nem mindet értettem, de csupa duzzanat, váladék, ciszta..CISZTA??
Egy kicsit bepánikoltam, de mindenki igyekezett megnyugtatni, hogy majd visszavisszük a doktornőnek az eredményt és majd kiderül, de biztos nem lesz semmi baj.
Elmondtam Attilának, ő rögtön egy fintor után mondta hogy szerinte fel fognak vágni. És igaza lett.
A dokinéni megmutatta a CT-n hogy hol van gáz és részletesen elmondta hogy mit fog csinálni, hogy fog ez az egész zajlani, adott egy tájékoztatót a műtétről.
A kitűzött időpont január 31. Addig még volt három hetem. Igyekeztem vigyázni magamra és nem lettem betegebb. Az utolsó napokban viszont már néha-néha elfogott a pánik pár percre hogy "már csak 3 nap? már csak 2?...már holnap van?!!NEEEE!" De mindig sikerült megnyugodni.
2011.január 31. reggel 6: Csörgött az ébresztő és nyöszörögve fordultam egyik oldalamról a másikra. Nem akartam felkelni, meg akartam állítani az időt.
1 óra fetrengés után végül megadtam magam (Tudom, hogy nem az én döntésem volt, de jobban esik így fogalmazni. Na) felkeltem, és egy megpakolt sporttáskával elindultam az Irgalmasrendi Kórház felé.
Sosem voltam előtte kórházban, így teljesen kiszolgáltatva éreztem magam. Nem volt jó érzés.
Innentől kezdve kezdtek felpörögni az események. Egyik pillanatban még a kocsiban ültem, következő pillanatban meg már a kijelölt ágyamon pizsamában. (Az Ázsia Centerben a néni, akitől vettük, még jobbulást is kívánt a maga módján: "gyogyuljmee" .) Mellettem anyukám, és lassan befutott Attila is.
Előtte úgy tudtam, hogy még vannak előttem páran és van időm. Aha. Mondták, hogy készüljek, csak egy embert műtenek előttem, úgyhogy nemsokára előkészítenek. Az arcszerkezet amit vághattam elég vicces lehetett.
Első lépésként, véralvadást néztek, (3,5 perc. Minden nap tanul valami újat az ember.) aztán mivel asztmás vagyok vénásan szteroidot kellett kapnom. Össze sem tudom számolni hányszor vettek vért tőlem az utóbbi időben, tehát a fecskendő látványa nem hatott meg túlzottan, viszont csak úgy bírom, ha nézhetem. Most sem volt másképp. A nővér megpöckölte a fecskendőt és elkezdte belém nyomni a tartalmát. Amit akkor tapasztaltam, nem kívánom senkinek. A nővér rosszul szúrhatott, és a karom a szúrás helyénél elkezdett vészesen gyorsan púposodni.
A döbbenettől (és a fájdalomtól) nem tudtam szólni, de a nővér szerencsére észrevette és amilyen gyorsan csak tudta, kihúzta a tűt. "Hát, ez félre ment..éppen hogy kibírta." Miközben közölte velem, hogy majdnem felrobbantotta a vénám, már kaptam is a másik karomba a maradék adagot. Mikor kimentem, anyukámék döbbentem álltak, hogy mindkét karom le van ragasztva. Elmeséltem a történteket, kárpótlásul Attila felajánlotta nekem a nővér mindkét térdkalácsát...: )
Mielőtt visszatértem az ágyamba, a kezembe nyomtak egy fehér köpenyt.
- Ezt vedd fel. Semmi nem maradhat alatta a fehérneműn kívül.
"Csak ezt neee!"-gondoltam. Ismerjük az kórházas sorozatokból az ilyen elöl zárt, hátul nyitott műtősruhát? Hát ez pont olyan volt. Csak rajtam egy fokkal idiótábban nézett ki.Ha addig nem éreztem magam elég kiszolgáltatottnak, ez feltette az i-re a pontot.
- Ja, és menj el mosdóba vagy ahová szeretnél, mert hozom a nyugtatós szurit és utána nem mászkálhatsz.- mondta a nővér.
Nem voltam különösebben ideges, de gondoltam biztos előírás, hogy kell. Végülis mindegy. Visszafeküdtem és már hozták is.
- Fordulj oldalra.
JA, hogy ez nem a karomba jön?! Király. Először nem éreztem semmi különöset. Anyukám elbúcsúzott, Attila maradt mellettem. Pár perc múlva elkezdtem szédülni. Elmosolyodtam. Nem hogy menni nem tudtam volna esés nélkül sehova, de ülni sem tudtam egyenesen. Attila igyekezett nem nevetni és kérte hogy feküdjek vissza. Csakhogy nekem eszem ágában sem volt lefeküdni. Nekiálltam pakolászni a szekrényemen. Vagyis nekiálltam volna, ha meg tudtam volna fogni a dolgokat rendesen..
- Ebből kérünk otthonra is, így aribb vagy. - mondta Attila.
Ja..így vigyázzunk a kisebbre, mi? : )
A következő pillanatban tolták vissza az előttem műtött lányt. Én következtem, de már semmi izgalom nem volt bennem. Csak valahogy el kéne jutni az ágyig amivel feltolnak.. Ch, nem probléma!
-...
Kimásztam az ágyból és rájöttem, hogy igenis van probléma..de végül némi külső segítséggel sikerült az akció.
Amíg eljutottunk a műtőig, meg nem mondom hány ember nézett rám úgy mintha lidércet látnának..
Egy bácsira viszont garantáltam ráhoztam a szívrohamot. A család ismerőse, engem is meglepett, hogy ott ült az egyik folyosón. Ráköszöntem, talán intettem is. A bácsi nem válaszolt, csak pislogott. Látszólag épp igyekezett meggyőződni róla, hogy nem, nem őrült meg. ( Haha:'D )
Végül megérkeztünk egy olyan folyosóra, ahol már senki nem volt. Hirtelen a műtős srác is eltűnt valahova, aki eltolt idáig. Nem tudtam mi van/lesz, de mire komolyabban elgondolkodhattam volna, vissza is jött és átpakolt egy másik ágyra, amivel egy ajtóval beljebb tolt. Na, ott már nem volt hiány emberekből. Csupa zöld ruhás, maszkos orvos ment el mellettem és mind odaköszöntek, hogy helóóó, meg aztán egyik-másik vidám hangon kívánt sok szerencsét . Hirtelen fölém,hajolt egy és el kellett telnie 1-2 másodpercnek hogy rájöjjek, hogy ő az én dokinénim. Egy ágyon fekve fejjel lefelé nézetből , úgy,hogy rajta már ott volt a maszk meg az egyebek, picit nehezebb volt, na. Megint következett egy ancsi-átpakolászás és kezdték az érzéstelenítést. Áttörölték alkohollal az arcom, aztán a dokinéni fújt valamit az orromba, aminek egy része szépen lefolyt a torkomon. Már nyelni sem tudok. Szép.
A szemem csukva volt, nem láttam, hogy mi történik. Általában szeretem nézni, de most úgy döntöttem jobb lesz így, ha csukva marad a szemem. Meg aztán elég közel nyúlkáltak a szememhez, nem is láttam volna tisztán.Kis idő múlva hallottam a Dokinéni hangját:
- Mostmár kiveszem a tamponokat az orrodból, jó?
Kipattant a szemem és pislogtam párat. Volt benne valami??! Az ég világon semmit nem éreztem. Nevettek rajtam és mondták, hogy így a jó.
Addig különösebben fel sem tűnt, de hihetetlen mód kiszáradt a szám. Nem értettem, az csak akkor szokott, ha izgulok. Pedig teljesen nyugodt voltam. Dokinéni mondta hogy az a gyógyszer miatt van és majd kapok mindjárt valamit. Az asszisztensnő kérte hogy nyújtsam ki a nyelvem. Mielőtt még szóhoz juthattam volna, megtörölgette a nyelvem egy sós vízbe áztatott gézdarabbal. Pfujj.
Már készült a tű, láttam. Megint becsuktam a szemem.
- Most beadok egy injekciót az orrodba belülre, elméletileg ezt már nem fogod érezni. Ne ijedj meg, kicsit gyorsabban doboghat a szíved.
Jól van- gondoltam- ha nem fogom érezni semmi kifogásom ellene. Éreztem, hogy valamit bedugott az orromba, és éreztem egy kis nyomást. És aztán a szívem mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Ha nem szólt volna előre, biztos ki is ugrik a ráadás-pániktól..
Aztán ténylegesen elkezdődött. Nagyon-nagyon fura érzés volt. A mellkasomra helyezték az összes eszközt. Az orrom megfeszült és szakadó-recsegő hangok sorozatát hallottam. És éreztem. Nem fájt, de éreztem. Aztán éreztem, hogy valami nagyon nem szeretne kijönni. Nem bírtam mozdulatlanul tartani a fejem és ez az egy eléggé fájt. Kaptam még egy szurit.
Nagyon fura, de a műtét közben beszélhetnékem lett. Hirtelen mindent tudni akartam, még olyasmiket is, amik nem is kapcsolódtak közvetlen oda.
Mialatt magamban vidáman fogalmazgattam a kérdéseimet, közölték velem, hogy az egyik kész, most jön a másik. Megint szuri, megint szívdobogás, megint bizarr hangok, különböző eszközök, és szívás. És egy kisebb fájdalom.És akkor a dokinéni megkérdezte szeretném-e megnézni mit szedett ki. Nagy vidáman rávágtam, hogy persze. Pedig előtte való nap még bizonygattam a családomnak, hogy én márpedig nem, semmilyen körülmények között nem fogom nézegetni. Nem volt valami szép látvány.
Végül teletömték tamponnal az orrom, leragasztották és Dokinéni mondta, hogy fellélegezhetek, megvagyunk. Azért a biztonság kedvéért fölém hajolt és kérte hogy kövessem a szememmel az ujját. Még ezt is viccesnek találtam. Aztán megkérdezte szeretném-e megtartani a műtős sapim. Felcsillant a szemem és egy "komolyan?igenköszönöm" elhadarása után már toltak is vissza.
Út közben a műtős srác elnevette magát és mondta hogy tök jó voltam és hogy a fiúk sokkal kevésbé szokták bírni. Én is elmosolyodtam és ekkor csatlakozott hozzánk Attila. Megmondták neki, hogy menjen haza és ne várjon, de mégis maradt. : )
Mikor segített(ek) leszállni az ágyról nem egyszer felcsúszott az a szuperszexi műtős ruhám és nem kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy egy teljesen idegen ember (aki nyilván megszokta az ilyesmit, de akkor is. na. ) lásson egy szál bugyiban. De azért túléltem.
Attila rám tette a parittyakötést is. Teljes volt a harci dísz.Viszont közben a műtőssrác számomra észrevétlenül lelopta a fejemről a nekem ígért sapit. :(
Bár levegőt nem kaptam az orromon, sokkal, de sokkal rosszabbra számítottam. El se hittem, hogy ezért izgultam.
Kényelembe helyeztem magam és még kicsit beszélgettem Attilával, aztán ő is elment. És én egyedül maradtam. A szobatársaim 5 öreg néni és az előttem műtött lány alkották. Vele váltottunk egy együttérző mosolyt. Sorstárs.
Az utánam következő öreg nénit szintén hasonló problémával műtötték. Ő következett utánam. Szinte hisztérikus hangon kérdezte, hogy mi volt. Igyekeztem megnyugtatni, hogy ne féljen, nem olyan vészes, de szerintem hasztalan volt. Őt is elvitték.
10 perc múlva szerintem már a mellettem fekvő néni egész életútjával tisztában voltam, és a többiekről és majdnem mindent tudtam.Hihetetlen.
Az ideges nénit több, mint 2 óra múlva hozták csak vissza. Folyamatosan jajgatott, és hatalmas fájdalmakról számolt be. Nem értettem, hogy lehet ekkora kontraszt a kettőnk élménye között, de sebaj.
Fura volt, hogy aznap még nem ehettem semmit, de nem is voltam éhes. Pedig már 1 óra volt. Csak vacsorát kaptunk, de nem bántam. (A vacsora egy fóliába csomagolt állott zsömle és egy kefir volt. Aki nálam egy picit nagyobb étkű, annak tök jó fogyókúra lehet az ilyen..)
Attila visszajött, és még apa és a húgom is meglátogattak, tehát nem unatkoztam.
És hamarosan rájöttem, hogy a látogatások után sem lesz relax. A mellettem levő nénit egyszerűen nem lehetett lelőni. Vittem magammal 2 könyvet, de már láttam, hogy ha 2 oldalt el tudok majd olvasni nyugodtan, az maga lesz a Kánaán.
Hál' istennek nem sokkal 8 után mindenkit elnyomott az álom.
2011. február 1. :Sosem aludtam még ilyen rosszul. Fél óránként felébredtem arra hogy valamelyik néni iszonyú hangerővel horkol, vagy hogy a másik álmában jajgat (nehéz kitalálni melyik, ugye?) , vagy épp arra hogy iszonyatosan kiszáradt a szám. A nyelvem akár egy smirgli, mintha nem is tartozna a számba. És hiába ittam újra és újra, nemsokkal később megint ugyanarra ébredtem.
Egy gyors szájöblítés után visszahajtottam a fejem a párnára, de azzal a lendülettel emeltem is fel. A nővér hatalmas lendülettel kitárta a szoba ajtaját és elkurjantotta magát, hogy jó reggelt.
Nagyokat pislogtam, megnéztem mennyi az idő. Reggel 6. Azt gondoltam hogy itt nem aludhatok majd délig, de reggel 6?!
Az öreg nénik is álmosan pislogtak, de amint meghallották hogy "már" reggel 6 óra, mintha késésben lettek volna valahonnan felkeltek és nem lehetett lelőni a beszélőkét estig.
Szinte semmit nem aludtam. Fáradt voltam és picit nyűgös is. Ezt meg is jegyezték a látogatóim is, akiktől itt és most kérek bocsánatot ha hálátlannak tűntem vagy ilyesmi. Nem akartam. Tényleg.
Aznap reggel a vizit után szólt a Dokinéni, hogy menjek át a kezelőbe és leszedi a kötést az orromról. El sem hittem hogy ilyen hamar. Legalább a második estém egy picit jobb lesz. Tartottam tőle, hogy esetleg így, hogy kiment az orromból a tegnapi bő adag érzéstelenítő, fájni fog, mikor kiszedi a tamponokat. Hát..fájni nem fájt, de megdöbbentő mélységekből húzta ki őket. Inkább az sokkolt, mint a kellemetlen érzés. Megkaptam az instrukciókat, hogy kenjem, de eszembe ne jusson kifújni, ilyesmi. Bár csak egy napig nem kaptam levegőt rajta, furcsa volt megint az orromon venni a levegőt. Néha egy picit rossz érzés volt.
Attila ott várt az ajtó előtt.
Anyukám, a nagymamám és Attila kész édességhegyet halmoztak fel a szekrényemen. Legalább a kaja és a súlyom miatt nem kellett aggódnom.
Apropó, kaja. Délben hatalmas fedett műanyag tálcán meghozták az ebédet. Persze a látszat csalt, nem volt olyan hatalmas adag a fedő alatt. Hamarosan kezdetét vette a " a mellékelt ábra, illetve kóstolás alapján találjuk ki mi az ebéd" című játék. Eredménytelen volt.
Leves gyanánt valami zavaros vízbe dobált zöldségdarabokat(?) kaptunk, illetve valami tésztát, amin volt a párizsidaraboktól (?) elkezdve a húsdarabokon át az uborkadarabokig minden és a barna szószt már ne is említsük. Ízre egy fokkal jobb volt, mint ahogy kinézett, de azért bizalmatlan maradtam.
Délután mikor picit egyedül maradtam megkíséreltem olvasni pár oldalt. Esélytelen volt. Mikor pár ritka percre csend maradt valamelyik néni kényszert érzett rá, hogy nekiálljon átkiabálni a szoba másik végébe a másiknak. Vagy a dobhártyaszaggató hangerejűre állított telefonjuk szólalt meg. Keserű mosollyal gondoltam a folyosó falán lévő "Csendkúra 2-től 4-ig" táblára. Úgy néz ki, álom marad.
2011.február 2.:Az aznap este sokkal kellemesebben telt, mint az előző. Már nem kellett szájkiszáradással törődni. Viszont az irdatlan horkolás és jajgatás maradt. Aztán hajnalban az egyik néni elkezdett a bekapcsolt billentyűhangos telefonján sms-t írni. Na ez volt az utolsó csepp, és igyekeztem arra gondolni, hogy már csak pár óra és mehetek haza.
Reggel 8-kor egy másik nővér szó szerint berobbant a szobába és elbődült hogy akik ma elvileg hazamehetnek, azok pakoljanak, mert kellenek az ágyak.
Én pislogtam párat mire megmozdult a kezem. Addigra már nagyjából összepakoltam a dolgaim, alig vártam a reggeli vizitet ahol megkapom az engedélyt hogy mehetek ami kb. 10 percre rá meg is történt. Akkor már tűkön ültem, hogy végre mehessek átöltözni rendes ruhába. Oldalamon az öltönyben feszítő Attilával enyhén hülyén éreztem magam. Kicsit feldolgozhatatlan kontraszt volt.
Még el kellett mennem egy utolsó kezelésre és vége. (Megjegyzem elég fura volt az is, ilyen szívó-valamivel tisztogatták az orrom, de nagyon csikizett.)
Aláírtam a zárójelentést ("Otthon ha unatkozol aláírhatod a saját példányod is"- by Dokinéni) és
apával és Attilával az oldalamon végre kisétáltam a kórházból.
Köszönök mindenkinek mindent, főleg Attilának, aki szinte végig ott volt és nem halt szörnyet. : )
u.i: El sem hiszitek mekkora élmény volt nyugodtan aludni és KÉNYELMESEN a saját ágyamban. Huu.. (Megtévesztés: a bejegyzés pénteki, a cím szerdai, így szerdai dátum van a bejegyzés fölött )
