Mintha mi sem történt volna

Visszatérek, mintha el sem telt volna annyi idő az utolsó bejegyzés óta, jó? Akkor azt hittem feladom és vége, elvégre minek is..? De maradt a diszkó a fejemben és a körülöttem folyó történések sem nagyon hagyják, hogy szép nyugodtan megemésszem őket blogolás nélkül. So let's start!

Suli

Az elmúlt bejegyzés óta nagylány lettem és főiskolára járok.
Nyáron volt gólyatábor, ami igen emlékezetesre sikeredett. Sosem felejtem el, bárhova is sodródjak a továbbiakban. :D És ezt az élményt a Kodolányinak köszönhetem. Zánkán katonáskodtunk három napig. Szárazföldi és vízi bevetések voltak, de azt hiszem mindenkinek az esti bulik tették próbára a máját és egyéb szerveit leginkább. Én teljesen betegen mentem, mint ahogy azt már megszokhattuk, de ott térden csúszva esküdözöm: meggyógyultam! :D Na jó, a hangom elment pár napra, de más problémám nem volt, az eredeti gondok meg elmúltak.
Már az odaúton megkezdődött minden jóság. Egy katonatisztnek öltözött emberke várt a pályaudvaron és a vonaton ettől kezdve minden felsőbb éves azért felelt, hogy szegény gólyák ne szomjazzanak Zánkáig. Ez olyannyira sikerült, hogy az egyik külsős srác aki velünk jött 2 megállóval a cél előtt bekattant, bement az egyik fülkébe és kidobálta az ablakon a táskáját, majd igen elegánsan utánaugrott. Mi oda meg vissza voltunk, lesokkolva, meg minden, de még jó, hogy a többi felsőbb éves nem zavartatta magát. Minden hozzáfűznivalójuk ennyi volt:
- Bobi *b betűs sípszó* legalább a piát hagytad volna a vonaton!
Később mindenkit megnyugtattak, hogy csinált már ilyet, csak akkor legalább a jó megállónál ugrott ki..:D
A továbbiakról nem számolhatok be, mivel a gólyaesküben mindenki megfogadta, hogy ami ott a 3 nap alatt történt, arra nem derül fény. : )


Mindezek ellenére, ha minden igaz újra fogok érettségizni májusban, mert rendes alapszakon szeretnék tanulni (ez egy felsőfokú szakképzés most). Csak elérem a célom, ha nagyon akarom. Márpedig akarom. Sok a dilemma a téma körül, mert új oktatási törvény meg pontszámítás meg miegymás van/lesz és még ki tudja mennyi finomság, egészen a félmilliós tandíjakig.
Azt mondják, hogy nem is a cél fontos, hanem az út, ahogy elérem. Tehát most ott tartok, hogy a céljaim megvannak, csak az út homályos, ahogy majd oda eljutok. Mindegy. Szeretem a meglepetéseket.
Most ért véget az első félévem és eddig akadálymentesen sikerülget, ha minden igaz még egy ösztöndíj nevű valamit is látni fogok.

A teljes sokk(ok)

Innentől következik a kevésbé pozitív része, mert azért ne tragédiával nyissam már meg megint a blogot..
Júliusban kórházba került a nagypapám. Addig sem volt betegségektől mentes, de akkor kiderült, hogy nagyon beteg. Amennyit tudtunk mentünk le látogatni, meg persze Mamában tartani a lelket. Hogy őszinte legyek nagyon megviselt. Próbáltam mindent a pozitívan látni, de amikor megláttam, a kórházban nem akartam elhinni, hogy az én nagy erős ezermester nagypapám csak fekszik és nem kel fel az ágyból. Kezdetben még jó kedve volt, örült, hogy mentünk, de őt is zavarta a magatehetetlenség. Az utolsó látogatáson szinte rá sem ismertem, csont és bőr volt. Megöleltük egymást és felmutatta a hüvelykujját, hogy minden oké.
Augusztus elsején, balatoni nyaralásunk utolsó előtti napján kaptuk a telefont, hogy ő már nincs közöttünk többé.
Nem tudtam felfogni. Még most is, ha ott járunk, hihetetlen, hogy nem nyit ajtót és nem ez az első kérdése "Na mi van Egér? Már megint nem kaptok enni otthon? Olyan soványak vagytok."
Mamára hál' istennek figyel a szomszédság, sosem marad egyedül. Mi meg megyünk, ha tudunk.

Szeptember 16.-a sem nagyon dolgozódik föl kis fejemben. A világ legédesebb, legbolondabb kutyáját megtámadta egy szörnyű betegség. 11 évet töltött velünk és túlélt már 1-2 dolgot. Az utolsó pillanatig mellette voltunk és reménykedtünk. Mikor elkezdtem a sulit, 12.-én kezdett eldurvulni a helyzet. Nem tudott menni, elkaparta a sebét a daganaton, ami elfertőződött. Csak állt az udvar közepén remegő lábakkal, már az állatorvos sem látott sok lehetőséget. Szeptember 16.-án megszületett a döntés. Nagyon rossz volt látni, hogy tehetetlen, a szemében fájdalom. Aznap körbement és mindenkihez odadugta a fejét és elidőzött pár percig. Délután elaltatták. Ragaszkodtam, hogy ott legyek, próbáltam felkészülni, de azt a pár percet nem kívánom senkinek. Mintha valaki a szívemen ugrált volna. Íme ő, a kis hősünk:

Örökre a szívünkben : )

Nos, mikor már azt hinné az ember, hogy vége, ennél nincs lejjebb, az élet valamiért kihívásnak veszi.
A sulitársakkal minden csütörtököt, és az újabb túlélt heteket a Morrisons 2-ben ünnepeljük meg. Csak úgy repültek a hetek és valahogy mindig arra ébredtem, hogy a barátaimmal a Morrisons-ban alázunk mindenkit a gólyatáncunkkal (pár ember véresen komolyan vett minket és meg is tanulta!:D). Minden dj a háta közepére kívánhatja mostanra a kis csapatunkat.
November közepén egy 2 csoporttársammal kibővült társasággal vágtunk neki az éjszakának. Pár rejtélyes ital hatására elhatároztuk, hogy mi majd reggelig bulizunk és majd húha de meglepjük a Hősök terét hajnali 5kor a jelenlétünkkel. Merthogy a Class FM rádiónak volt valami szpesöl bulija ott, amire hatalmas összegeket, lakást meg csudajó dolgokat lehetett nyerni.
Hál' istennek nem nagyon akartunk elfáradni. A buli már bőven beindult, mikor hozzánk csapódott egy srác. Norvég volt, 25 éves, iszonyú bulikedvvel. Elképesztő módon pörgött és az egész 6 fős társaságunk meghívta egy koktélra is. Kiültünk beszélgetni. Beszéltünk pár szót, egyik csoporttársammal többet. A kedvenc számára felugrott és berángatott táncolni, mondta nincs választásom, muszáj, egy tánc. Végigdarálta a szöveget az első betűtől az utolsóig. Nevettünk. A bulifotós természetesen megtalált minket. Kis norvégunk persze a szebbik felét akarta lefotóztatni, de a fotós és csúnyán nézett, hogy ezt már ugyan mégse és üljön vissza.
Nem sokkal utána elköszöntünk.
(Az este/reggel további részét is sikeresen túléltük, sétáltunk egy szépet elfagyott lábakkal a Hősök teréig majd kajáért és haza, de itt most nem az a fontos.)
A sráctól búcsúzóul kaptunk egy papírfecnit, rajta a nevével és a telefonszámával. Invitált másnapra is bulizni, meg az utánra, majd Oslo-ba.. Nevettünk, nem tudtuk elolvasni a nevét, de mire megkérdezhettük volna, addigra ő is eltűnt. Végül a facebook megtalálta az emberünket: Mats Bjarg. Filmes. Néztünk egy nagyot.
November 27.-én feltűnően sokan írtak a falára. Percenként, sokszor annyi sem telt el. Szivecskék meg minden egyéb. Gondoltam biztos születésnap, vagy valami esemény van. Lefordítgattam guglifordítóval. "Gyere haza Mats!" "Tarts ki haver!" Nem értettem, megijedtem. Lefordítottam sorban az összeset, és a végén valaki linkelt egy cikket. Az északi országokban orkán erejű szél, vihar, minden. Egy filmforgatáson három fiatalt elsodort egy nagy hullám. Az egyikük rögtön ki tudott jönni, a másik kettőt keresik. Döbbenet.
Percenként néztem hátha van valami friss infó. Mats-ot nem találják. Szív összeszorul.
Azóta már két hét telt el. A bizakodó kiírásokat a részvét váltotta fel. Nem került elő. Alig ismertük, egyszer találkoztunk, de hihetetlen számomra, hogy egyik nap még bulira invitál, a másik nap már tragédia történik. Szomorúak voltunk/vagyunk, de annyit sikerült megtudnunk róla hogy ő ilyen fogalmat nem ismer, hogy szomorúság. Így hát:

Íme a híres kép.Mats, akárhol is vagy, biztos te vagy a bulifőnök. : )

..És a drága jó életnek még mindig nem volt elég. November 30.-án reggel elindultam iskolába. Út közben éreztem, hogy itt valami nagyon nem lesz jó. Hányingerem volt. Nagy nehezen beértem suliba, bár azon gondolkoztam, hogy első óra után elköszönök és haza megyek, mert ez így nem állapot. Csodák csodájára első óra végére mintha kicseréltek volna, jobban lettem. Örültem, mert aznapra volt beígérve egy zh (várd meg a mondat végét, mert tudom, hogy ez így elmebetegen hangzik és kiestek a szemeid :D) , ami úgy nézett ki, hogy nem volt kötelező megírni, de aki megírja, azét leosztályozza és ha nekünk megfelel a jegy, akkor nem kell vizsgázni menni, hanem beírja azt. A tanár úr kiosztotta a lapot. Hát konkrétan 13 kifejtős kérdést tartalmazott, a füzetben mindegyik minimum másfél oldal. Ahhoz képest itt hagyott körülbelül 6-7 sornyi helyet, de lehet sokat mondok. De drága tanár bejelentette hogy még KIEGÉSZÍTI 1-2 helyen, mert pár kérdésnél túl sok helyet hagyott. Tehát 13 kérdésből lett 15. Időnk meg semmi. (Végül sikerült, megajánlott jegy 5-ös! :) )
Késő délutáni zh volt és úgy volt, hogy anyuék fölvesznek kocsival a sulinál. Még nem voltak ott, mikor lementem, de nem is zavart, mert még beszélgettünk csoporttársakkal. Mikor szép sorban elköszöntek, fölhívtam anyut, hogy merre járnak.Válasz:

- Szia, hát sajnos az a helyzet hogy itthon, mert betörtek hozzánk. Megint. Laptopod ugrott..

Ordítani tudtam volna, csípni rúgni, harapni, sírni. De helyette csak álltam leforrázva és nem akartam elhinni. Miért mindig mi? Ez már a 3. alkalom volt. Egyáltalán nincs kirívóan különleges meg szép házunk, ami azt sugallná, hogy "úúú gyere beee, itt halmokban áll az arany meg húszezresekből van a wc papír".

A rendőrök már elmentek mire én ideértem. A szobámban én ilyen kupit még nem láttam. Minden fiók-doboz kiborítva. Ruháim szétdobálva a földön. Mindenhol kupi és üvegszilánk.
Feltenném a képet róla, de bizonyos ruhadarabjaimat nem szeretném közszemlére tenni.
Összességében az én összes károm: a laptopom (táskával töltővel) rajta minden emlékemmel, képemmel az elmúlt évekből, sulis jegyzetemmel, dolgozatommal, a pénz amit félretettem karácsonyra, illetve egy nyaklánc amit Mamától kaptam ballagásra és nagyon szerettem, plusz még egy nyaklánc amit sosem hordtam, de arany és pénz nyilván. Huginak a fényképezőgépét nyúlták le és egy karkötőjét, apunak egy teljesen márkátlan nyakkendőjét (ez azért vicces:D) és egy karóráját, a többi most nem jut eszembe, de minden dolog ilyen zsebben/kisebb táskában elvivős volt.
Slussz poén: a házunknál pont van egy térfigyelő kamera. Anyu felhívta az önkormányzatot, hogy nem lehetne-e visszanézni a felvételeket, hátha látszik kik voltak. A válaszra szerintem bárki végigvonultatta volna a komplett káromkodós szókincsét. NINCS PÉNZ MŰKÖDTETNI, EZÉRT NEM VETT FEL AZNAP SEMMIT!!
Csak úgy mondom, hogy minden tisztelt ezért felelős alkalmazott anyukája bőszen volt emlegetve nálunk.

December 8.-án megint csak csütörtök lett, de nem is akármilyen, hanem a félév vége. Örültünk és méltó mód meg is ünnepeltük. Hazaúton már éreztem, hogy fáj a mellkasom bal oldala, de azt hittem csak beszorult a levegő. Nyújtóztam minden felé, de nem lett jobb. Annyira nem volt vészes, hazavánszorogtam. Mikor bedőltem az ágyamba csillagokat láttam, annyira fájt mikor ráfeküdtem a baloldalamra. Úgy voltam vele, hogy majd reggelre jobb lesz. Hát nem lett. Mintha teljesen görcsben állna, és valaki szorítaná össze. Eléggé megijedtem, mert mikor utánanéztem csupa szívbetegségről meg komoly bajokról dobott ki cikkeket. Bevettem egy magne b6-ot mert az jó ilyen izomgörcsökre, gondoltam hátha. Egy fokkal jobb lett, majd majdnem teljesen el is múlt. Nagyon örültem, mert az volt a tervem, hogy barátomnál töltöm az estét. Átmentem és megint kezdtem érezni, ugyanazt a fájdalmat. Egyre jobban és jobban. A végére már potyogtak a könnyeim, egyrészt az elromlott este miatt, nagyobbrészt pedig féltem, mi lehet a baj. Végül barátom éjfél körül hívott egy taxit, amivel eljöttünk Békásig, nagyon aggódott értem.:( Apa ott várt és elvitt az ügyeletre.
Végül semmi komoly nem lett szerencsére, nagy kő esett le a szívemről (höhö..) . Szívem, tüdőm tiszta, vérnyomás meg minden rendben. Valószínűleg valami vírusos ilyen ízületgyulladás vagy mifene lehet, de nagyobb megerőltetésre is kialakulhatott. Kaptam gyulladáscsökkentő/fájdalomcsillapító kombót és hazajöttem. Már nem fáj, csak néha ha rosszul mozdulok.

Most ott tartunk, hogy december 10.-e van és várom a további kihívásokat. Mert ugyebár ami nem öl meg, az megerősít..ugye?

Annyi minden..

Minden alkalommal annyi mindent szeretnék mondani Neked, de mire eljutnék odáig, minden elszáll és csak a lényegtelen dolgok maradnak. Csak fecsegek össze-vissza. Látod? Ezt műveled velem. : )

Nyelvvizsga- i'm lovin it

Hát bizony ezt is megéltük. Ancsi túl van a nyellvizsga felén. Általában jellemző rám, hogy ahogy fogy az idő, egyre jobban "csokis a bugyi" . Most valami csoda fojtán nem így történt. 2 hete még a hányinger kerülgetett, ha rágondoltam, de tegnapelőttre ez huss, eltűnt, és egyfajta "na és?" életérzés kezdett eluralkodni rajtam. Meg kell hagyni, sokkal jobban tetszik/ett. Bár azért gyalázat, hogy 12 éve tanulok angolul és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy sikerülhet. A sulis angolról már beszámoltam itt, maximum rúzsozási technikákat tanultunk a gimnáziumi évek alatt, általánosban meg mondanom sem kell, nem azon erőlködtek, hogy érettségire kész legyek, mire onnan elvonulok, pláne, hogy én 6.-ban tettem ezt meg. Idestova több mint 1,5 éve fizetik a szüleim a magántanárt, és a 1,5 év alatt sikerült feltornázni magam úgy-ahogy. Tantónénim tök biztos benne, hogy meglesz ez, de én azért még nem annyira. A fizetett angolórák egyébként tök jó hangulatban teltek, de a fele elment azzal, hogy egymásnak sztorizgattunk , félig angolul, félig magyarul. (Rajtam kívül még egy testvérpár) Kb ilyen szituációkat tessék elképzelni: -Hi, Ancsa, how was your day? - Jaaajj, képzeld el.. -In English pleaaaaseee! - Well, ööö just imagine.. ööö..de ezt magyarul jobban el tudom, légysziiiii! Nem vagyunk könnyű banda, de azért talán nem akar a lábunknál fogva fellógatni még. Maybe.. Szóval tegnap eljött a nap. Nem éreztem semmi különöset, csak hogy jajj neee szombat van és 9-kor kell kelnem. Amiból aztán lett a "csak még öt perc" és végül fél10. Anyáék eldobtak hálistennek kocsival, szerintem oda sem találtam volna magamtól.. A ZSKF-re kellett mennem, ott van ilyen kihelyezett BME nyelvvizsgaközpont. Csak annyit tudtam hogy Békáson van, azon belül meg úgy elkóvályogtam volna, hogy öröm lett volna nézni. Tantónénitől kaptam 2 120 kilós szótárat, mert ő nem gondolta megfelelőnek az enyémet, mert az nem karizomra gyúrós. Hát becipeltem a kocsitól a teremig, azt hittem nem lesz mivel írnom, mert út közben leszakad a karom.Ja meg persze miért is találtam volna meg elsőre a termet, végülis a szemem szúrta ki a 40centis betűkkel az ajtón: "EURÓPA TEREM, BALRA". De neem, én még felmentem az irodáig, megkérdeztem, vissza le a lépcsőn, át a másik épületbe..Baaahhh! Amúgy jó érzés egy ilyen csoffadt karú, szem nélküli lúzernek lenni. :'D Mikor beértem, már ott volt vagy 20 ember. Leültem egy néni mellé, azt hittem csak kísérő, valakinek az anyukája, ilyesmi. Aztán jött a sokk. Megkérdezte hogy először vagyok-e itt, mondom igen. Aztán ő röhögve közölte velem hogy neki már ez a 6. ha nem több. mondom JJA, hogy ő is nyelvvizsgézni jött. Aztán eljutott az agyamig a szám is, hogy hanyadjára van itt. ÚR-ISTEN! Tök pozitív információ volt így 10 perccel vizsga előtt, tényleg. Aztán elkezdte mutogatni, hogy "látod azt a srácot ott?ő augusztus óta jár ide, az a másik ott vele múltkor beszéltem és az a 2 lány is volt itt már.." . Kb felsorolta a fél társaságot. Na mondom ez szép lesz. Magnóhallgatással kezdtünk, és egyenként hívtak be a terembe ("Megkezdjük a beültetést") . Fel kellett mutatni a személyit , de nálam köztudott hogy csak akkor mutogatom, ha megfenyegetnek, vagy még akkor sem. A nő nézte-nézte a képet, aztán rámmosolygott és beengedett. Hát mondjuk ja, megértem, nem volt ekkora bozont a fejem tetején és csak egy fokkal volt vállalhatatlanabb fejem 14 évesen, mint most. : D Ugye ez ilyen egyetemi előadó volt és hárman ültünk egy sorban, három hely kihagyással. (mintha a szótárbarikádoktól láttunk volna bármit is a másik papírjából, de tényleg..) Az én szótáraimat mire felpakoltam az asztalra, felért egy gyúrással. Ilyen felhajtható ülőkés székek voltak, és az a leggyűlöltebb fajta számomra, pedig tudom hogy praktikus. A magnóhallgatás előtt felkerültek a táblára a fontosabb dátumok. Mikor lehet megtekinteni a dolgozatot, felülvizsgálati kérelem. És persze hogy el ne mulasszák: a következő nyelvvizsga időpontja. Még ízesen hozzá is tették, hogy jobban tesszük ha felírjuk, az a biztos. Köszi a bizalmat. Elindították a hanganyagot, de a másodiknál konkrétan azt hittem felröhögök. Egyszerűen röhejes, direkt-kicseszős megoldás volt. Mivel előadó, nagy tér, gyönyörűen visszhangzott , de ha ez még nem lett volna elég, még valami régi rádióbejátszáshoz hasonló szöveget adtak be. Hát mostmár csakazértis meg kell hogy legyen.. Írásbeli része előtt kiküldtek mindenkit a teremből, kb fél órára és utána megint mindenkivel elővetették a személyit és csak úgy mehettünk be. Nem tudtam rá jobb magyarázatot, minthogy a nő röhögni akart az igazolványképeken.. Miután leültünk, a kezünkbe nyomtak egy lapot amire fel kellett írni a nevünket, születési évet, ilyesmit, e még azt sem kezdhettük el egyedül. Mert majd együtt töltjük ki, mert volt már ebből gond. De kérem, aki nem tudja a saját nevét vagy születési dátumát leírni, ne adj isten az édesanyja nevét az mit keres nyelvvizsgán?! Aztán tessék megkapaszkodni, én voltam a tanú, hogy az orrom előtt bontották meg a feladatlapos borítékot..alá kellett írnom valami papírt is. Tök fontos embernek érzem magam. A nyelvtani résznél nem éreztem magam elveszve pedig attól féltem a legjobban. Arra volt 45 perc. Obama kutyájáról, meg valami megvakult csávóról aki valami csoda folytán újra látni kezdett, a 3.-at meg passzolom. Aztán jött a többi külön. Mikor megkaptuk, még elővettem a legszebb írásomat, mert hát volt majdnem 3 óránk befejezni..aztán ahogy fogyott az idő, az írásom egyre olvashatatlanabb lett. : D Elég ideges voltam, mert tudtam volna, de a fordítást nem tudtam befejezni a végén. Konkrétan úgy nézett ki a fordítós lapom,hogy az eleje meg a vége lefordítva, a közepéről meg kihagyva 2 mondat. xD Nagyon rámentek erre a természet témára. (Ádám biztos élvezted volna, vagy 2 kutyás szöveg is volt! : DD ) Kutyák a munkában, műanyag zacskók káros hatása, biobuszok, ilyesmi. Ezek után ha nekem a szóbelin jönnek valami ilyesmivel hogy "Let's talkin' about the environmental problems!" akkor kikaparom az összesnek a szemét. A levélben lehetett választani, én egy pincérnői állásra jelentkeztem, valami hotelbe és áradoznom kellett magamról kb 20 soros levélben hogy én milyen hard-working vagyok meg ilyesmi. Az könnyű volt. Miután kijöttünk, ugye megint fel a szótárakat, a táskát meg mindent és próbáltam hasraesés nélkül kivonszolni magam a teremből. Anyáék értem jöttek, és a nap fénypontja az volt, hogy utána kaptam a mekiből spirálos krumplit meg almáspitét. Még holap vár rám a szóbeli. Drukkoljatok!

Betegnapló

Megfogadtam hogy ilyet nem fogok, de ez a mostani megér egy bejegyzést. És időm is mint a tenger, sajnos. A változatosság kedvéért most is 2 hetet tölthetek itthon.Szerdán jöttem ki a kórházból.

De kezdjük az elejéről. ( Ja és akik nem bírják az ilyesmit, ne olvassák el. Vagy ha megteszik, nincs reklamáció! :P)

2010. december: Már két hónapja nagyon köhögtem, és nem tudták kideríteni mitől. A háziorvosnál már szinte megszokott vendég voltam. Mikor bementem, elővette a "na már megint te.." arckifejezést, de persze felírni rendes gyógyszert, azt nem szükséges. Köptető. 3 héten keresztül folyamatosan és nem használt, sőt..
Mindenki úgy bánt velem mint egy porcelánbabával, és ez sokszor elég ingerültté tett. Sosem szerettem -de ezt már írtam párszor- és nem is éreztem magam különösebben rosszul, csak köhögtem. "Csak".
A téli szünetre mindenképp meg akartam gyógyulni, isten őrizz hogy bezárva töltsem. Nem sikerült. Karácsony előtt 1 nappal drága barátom (későbbiekben Attila) megunta hogy senki nem kezd velem semmit és elvitt egy rendes fül-orr-gégészhez . Szimpatikus volt és elég precíznek tűnt. Kikérdezett részletesen, aztán megnézett. Rögtön elküldött röntgenre, és fél óra múlva már a kezemben is tartottam az eredményt. Arcüreggyulladás.
Nagy kő esett le a szívemről, bár elég abszurdnak tűnt hogy pont erre nem gondolt eddig senki.
Kaptam antibiotikumot, és elvileg szilveszterre meg is gyógyulok. El se hittem.
30.-án kellett visszamennem. Persze a probléma nem is bizonyult ilyen egyszerűnek mint amilyennek tűnt. A köhögés nem múlt, a közérzet a béka feneke alatt és sorolhatnám.
További gondolkodás, majd beutaló CT-re egy másik kórházba. Tudván hogy mennyit kell várni 1 CT-re, nem segített a hangulatomon sem. És az sem, hogy ha az mutat valami elváltozást, azzal kezdeni kell valamit..

2011. január: Superhero Anyukám sosem élt vissza a munkahelyével, de most tett egy próbát. Mikor időpontot kért, mondta hogy a fővárosi ÁNTSZ-től van. Innentől kezdve mintegy varázsütésre megváltozott az asszisztens modora, pár nap múlva mehettem is, szinte soron kívül fogadtak.
Mázlim volt, de az eredménnyel már nem annyira.. Ahogy hirtelen ránéztem rengeteg szakkifejezés közül nem mindet értettem, de csupa duzzanat, váladék, ciszta..CISZTA??
Egy kicsit bepánikoltam, de mindenki igyekezett megnyugtatni, hogy majd visszavisszük a doktornőnek az eredményt és majd kiderül, de biztos nem lesz semmi baj.
Elmondtam Attilának, ő rögtön egy fintor után mondta hogy szerinte fel fognak vágni. És igaza lett.
A dokinéni megmutatta a CT-n hogy hol van gáz és részletesen elmondta hogy mit fog csinálni, hogy fog ez az egész zajlani, adott egy tájékoztatót a műtétről.
A kitűzött időpont január 31. Addig még volt három hetem. Igyekeztem vigyázni magamra és nem lettem betegebb. Az utolsó napokban viszont már néha-néha elfogott a pánik pár percre hogy "már csak 3 nap? már csak 2?...már holnap van?!!NEEEE!" De mindig sikerült megnyugodni.

2011.január 31. reggel 6: Csörgött az ébresztő és nyöszörögve fordultam egyik oldalamról a másikra. Nem akartam felkelni, meg akartam állítani az időt.
1 óra fetrengés után végül megadtam magam (Tudom, hogy nem az én döntésem volt, de jobban esik így fogalmazni. Na) felkeltem, és egy megpakolt sporttáskával elindultam az Irgalmasrendi Kórház felé.
Sosem voltam előtte kórházban, így teljesen kiszolgáltatva éreztem magam. Nem volt jó érzés.

Innentől kezdve kezdtek felpörögni az események. Egyik pillanatban még a kocsiban ültem, következő pillanatban meg már a kijelölt ágyamon pizsamában. (Az Ázsia Centerben a néni, akitől vettük, még jobbulást is kívánt a maga módján: "gyogyuljmee" .) Mellettem anyukám, és lassan befutott Attila is.
Előtte úgy tudtam, hogy még vannak előttem páran és van időm. Aha. Mondták, hogy készüljek, csak egy embert műtenek előttem, úgyhogy nemsokára előkészítenek. Az arcszerkezet amit vághattam elég vicces lehetett.
Első lépésként, véralvadást néztek, (3,5 perc. Minden nap tanul valami újat az ember.) aztán mivel asztmás vagyok vénásan szteroidot kellett kapnom. Össze sem tudom számolni hányszor vettek vért tőlem az utóbbi időben, tehát a fecskendő látványa nem hatott meg túlzottan, viszont csak úgy bírom, ha nézhetem. Most sem volt másképp. A nővér megpöckölte a fecskendőt és elkezdte belém nyomni a tartalmát. Amit akkor tapasztaltam, nem kívánom senkinek. A nővér rosszul szúrhatott, és a karom a szúrás helyénél elkezdett vészesen gyorsan púposodni.
A döbbenettől (és a fájdalomtól) nem tudtam szólni, de a nővér szerencsére észrevette és amilyen gyorsan csak tudta, kihúzta a tűt. "Hát, ez félre ment..éppen hogy kibírta." Miközben közölte velem, hogy majdnem felrobbantotta a vénám, már kaptam is a másik karomba a maradék adagot. Mikor kimentem, anyukámék döbbentem álltak, hogy mindkét karom le van ragasztva. Elmeséltem a történteket, kárpótlásul Attila felajánlotta nekem a nővér mindkét térdkalácsát...: )
Mielőtt visszatértem az ágyamba, a kezembe nyomtak egy fehér köpenyt.
- Ezt vedd fel. Semmi nem maradhat alatta a fehérneműn kívül.
"Csak ezt neee!"-gondoltam. Ismerjük az kórházas sorozatokból az ilyen elöl zárt, hátul nyitott műtősruhát? Hát ez pont olyan volt. Csak rajtam egy fokkal idiótábban nézett ki.Ha addig nem éreztem magam elég kiszolgáltatottnak, ez feltette az i-re a pontot.
- Ja, és menj el mosdóba vagy ahová szeretnél, mert hozom a nyugtatós szurit és utána nem mászkálhatsz.- mondta a nővér.
Nem voltam különösebben ideges, de gondoltam biztos előírás, hogy kell. Végülis mindegy. Visszafeküdtem és már hozták is.
- Fordulj oldalra.
JA, hogy ez nem a karomba jön?! Király. Először nem éreztem semmi különöset. Anyukám elbúcsúzott, Attila maradt mellettem. Pár perc múlva elkezdtem szédülni. Elmosolyodtam. Nem hogy menni nem tudtam volna esés nélkül sehova, de ülni sem tudtam egyenesen. Attila igyekezett nem nevetni és kérte hogy feküdjek vissza. Csakhogy nekem eszem ágában sem volt lefeküdni. Nekiálltam pakolászni a szekrényemen. Vagyis nekiálltam volna, ha meg tudtam volna fogni a dolgokat rendesen..
- Ebből kérünk otthonra is, így aribb vagy. - mondta Attila.
Ja..így vigyázzunk a kisebbre, mi? : )
A következő pillanatban tolták vissza az előttem műtött lányt. Én következtem, de már semmi izgalom nem volt bennem. Csak valahogy el kéne jutni az ágyig amivel feltolnak.. Ch, nem probléma!
-...
Kimásztam az ágyból és rájöttem, hogy igenis van probléma..de végül némi külső segítséggel sikerült az akció.
Amíg eljutottunk a műtőig, meg nem mondom hány ember nézett rám úgy mintha lidércet látnának..
Egy bácsira viszont garantáltam ráhoztam a szívrohamot. A család ismerőse, engem is meglepett, hogy ott ült az egyik folyosón. Ráköszöntem, talán intettem is. A bácsi nem válaszolt, csak pislogott. Látszólag épp igyekezett meggyőződni róla, hogy nem, nem őrült meg. ( Haha:'D )
Végül megérkeztünk egy olyan folyosóra, ahol már senki nem volt. Hirtelen a műtős srác is eltűnt valahova, aki eltolt idáig. Nem tudtam mi van/lesz, de mire komolyabban elgondolkodhattam volna, vissza is jött és átpakolt egy másik ágyra, amivel egy ajtóval beljebb tolt. Na, ott már nem volt hiány emberekből. Csupa zöld ruhás, maszkos orvos ment el mellettem és mind odaköszöntek, hogy helóóó, meg aztán egyik-másik vidám hangon kívánt sok szerencsét . Hirtelen fölém,hajolt egy és el kellett telnie 1-2 másodpercnek hogy rájöjjek, hogy ő az én dokinénim. Egy ágyon fekve fejjel lefelé nézetből , úgy,hogy rajta már ott volt a maszk meg az egyebek, picit nehezebb volt, na. Megint következett egy ancsi-átpakolászás és kezdték az érzéstelenítést. Áttörölték alkohollal az arcom, aztán a dokinéni fújt valamit az orromba, aminek egy része szépen lefolyt a torkomon. Már nyelni sem tudok. Szép.
A szemem csukva volt, nem láttam, hogy mi történik. Általában szeretem nézni, de most úgy döntöttem jobb lesz így, ha csukva marad a szemem. Meg aztán elég közel nyúlkáltak a szememhez, nem is láttam volna tisztán.Kis idő múlva hallottam a Dokinéni hangját:
- Mostmár kiveszem a tamponokat az orrodból, jó?
Kipattant a szemem és pislogtam párat. Volt benne valami??! Az ég világon semmit nem éreztem. Nevettek rajtam és mondták, hogy így a jó.
Addig különösebben fel sem tűnt, de hihetetlen mód kiszáradt a szám. Nem értettem, az csak akkor szokott, ha izgulok. Pedig teljesen nyugodt voltam. Dokinéni mondta hogy az a gyógyszer miatt van és majd kapok mindjárt valamit. Az asszisztensnő kérte hogy nyújtsam ki a nyelvem. Mielőtt még szóhoz juthattam volna, megtörölgette a nyelvem egy sós vízbe áztatott gézdarabbal. Pfujj.
Már készült a tű, láttam. Megint becsuktam a szemem.
- Most beadok egy injekciót az orrodba belülre, elméletileg ezt már nem fogod érezni. Ne ijedj meg, kicsit gyorsabban doboghat a szíved.
Jól van- gondoltam- ha nem fogom érezni semmi kifogásom ellene. Éreztem, hogy valamit bedugott az orromba, és éreztem egy kis nyomást. És aztán a szívem mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Ha nem szólt volna előre, biztos ki is ugrik a ráadás-pániktól..
Aztán ténylegesen elkezdődött. Nagyon-nagyon fura érzés volt. A mellkasomra helyezték az összes eszközt. Az orrom megfeszült és szakadó-recsegő hangok sorozatát hallottam. És éreztem. Nem fájt, de éreztem. Aztán éreztem, hogy valami nagyon nem szeretne kijönni. Nem bírtam mozdulatlanul tartani a fejem és ez az egy eléggé fájt. Kaptam még egy szurit.
Nagyon fura, de a műtét közben beszélhetnékem lett. Hirtelen mindent tudni akartam, még olyasmiket is, amik nem is kapcsolódtak közvetlen oda.
Mialatt magamban vidáman fogalmazgattam a kérdéseimet, közölték velem, hogy az egyik kész, most jön a másik. Megint szuri, megint szívdobogás, megint bizarr hangok, különböző eszközök, és szívás. És egy kisebb fájdalom.És akkor a dokinéni megkérdezte szeretném-e megnézni mit szedett ki. Nagy vidáman rávágtam, hogy persze. Pedig előtte való nap még bizonygattam a családomnak, hogy én márpedig nem, semmilyen körülmények között nem fogom nézegetni. Nem volt valami szép látvány.
Végül teletömték tamponnal az orrom, leragasztották és Dokinéni mondta, hogy fellélegezhetek, megvagyunk. Azért a biztonság kedvéért fölém hajolt és kérte hogy kövessem a szememmel az ujját. Még ezt is viccesnek találtam. Aztán megkérdezte szeretném-e megtartani a műtős sapim. Felcsillant a szemem és egy "komolyan?igenköszönöm" elhadarása után már toltak is vissza.
Út közben a műtős srác elnevette magát és mondta hogy tök jó voltam és hogy a fiúk sokkal kevésbé szokták bírni. Én is elmosolyodtam és ekkor csatlakozott hozzánk Attila. Megmondták neki, hogy menjen haza és ne várjon, de mégis maradt. : )
Mikor segített(ek) leszállni az ágyról nem egyszer felcsúszott az a szuperszexi műtős ruhám és nem kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy egy teljesen idegen ember (aki nyilván megszokta az ilyesmit, de akkor is. na. ) lásson egy szál bugyiban. De azért túléltem.
Attila rám tette a parittyakötést is. Teljes volt a harci dísz.Viszont közben a műtőssrác számomra észrevétlenül lelopta a fejemről a nekem ígért sapit. :(
Bár levegőt nem kaptam az orromon, sokkal, de sokkal rosszabbra számítottam. El se hittem, hogy ezért izgultam.
Kényelembe helyeztem magam és még kicsit beszélgettem Attilával, aztán ő is elment. És én egyedül maradtam. A szobatársaim 5 öreg néni és az előttem műtött lány alkották. Vele váltottunk egy együttérző mosolyt. Sorstárs.
Az utánam következő öreg nénit szintén hasonló problémával műtötték. Ő következett utánam. Szinte hisztérikus hangon kérdezte, hogy mi volt. Igyekeztem megnyugtatni, hogy ne féljen, nem olyan vészes, de szerintem hasztalan volt. Őt is elvitték.
10 perc múlva szerintem már a mellettem fekvő néni egész életútjával tisztában voltam, és a többiekről és majdnem mindent tudtam.Hihetetlen.

Az ideges nénit több, mint 2 óra múlva hozták csak vissza. Folyamatosan jajgatott, és hatalmas fájdalmakról számolt be. Nem értettem, hogy lehet ekkora kontraszt a kettőnk élménye között, de sebaj.

Fura volt, hogy aznap még nem ehettem semmit, de nem is voltam éhes. Pedig már 1 óra volt. Csak vacsorát kaptunk, de nem bántam. (A vacsora egy fóliába csomagolt állott zsömle és egy kefir volt. Aki nálam egy picit nagyobb étkű, annak tök jó fogyókúra lehet az ilyen..)
Attila visszajött, és még apa és a húgom is meglátogattak, tehát nem unatkoztam.
És hamarosan rájöttem, hogy a látogatások után sem lesz relax. A mellettem levő nénit egyszerűen nem lehetett lelőni. Vittem magammal 2 könyvet, de már láttam, hogy ha 2 oldalt el tudok majd olvasni nyugodtan, az maga lesz a Kánaán.
Hál' istennek nem sokkal 8 után mindenkit elnyomott az álom.

2011. február 1. :Sosem aludtam még ilyen rosszul. Fél óránként felébredtem arra hogy valamelyik néni iszonyú hangerővel horkol, vagy hogy a másik álmában jajgat (nehéz kitalálni melyik, ugye?) , vagy épp arra hogy iszonyatosan kiszáradt a szám. A nyelvem akár egy smirgli, mintha nem is tartozna a számba. És hiába ittam újra és újra, nemsokkal később megint ugyanarra ébredtem.
Egy gyors szájöblítés után visszahajtottam a fejem a párnára, de azzal a lendülettel emeltem is fel. A nővér hatalmas lendülettel kitárta a szoba ajtaját és elkurjantotta magát, hogy jó reggelt.
Nagyokat pislogtam, megnéztem mennyi az idő. Reggel 6. Azt gondoltam hogy itt nem aludhatok majd délig, de reggel 6?!
Az öreg nénik is álmosan pislogtak, de amint meghallották hogy "már" reggel 6 óra, mintha késésben lettek volna valahonnan felkeltek és nem lehetett lelőni a beszélőkét estig.

Szinte semmit nem aludtam. Fáradt voltam és picit nyűgös is. Ezt meg is jegyezték a látogatóim is, akiktől itt és most kérek bocsánatot ha hálátlannak tűntem vagy ilyesmi. Nem akartam. Tényleg.

Aznap reggel a vizit után szólt a Dokinéni, hogy menjek át a kezelőbe és leszedi a kötést az orromról. El sem hittem hogy ilyen hamar. Legalább a második estém egy picit jobb lesz. Tartottam tőle, hogy esetleg így, hogy kiment az orromból a tegnapi bő adag érzéstelenítő, fájni fog, mikor kiszedi a tamponokat. Hát..fájni nem fájt, de megdöbbentő mélységekből húzta ki őket. Inkább az sokkolt, mint a kellemetlen érzés. Megkaptam az instrukciókat, hogy kenjem, de eszembe ne jusson kifújni, ilyesmi. Bár csak egy napig nem kaptam levegőt rajta, furcsa volt megint az orromon venni a levegőt. Néha egy picit rossz érzés volt.
Attila ott várt az ajtó előtt.
Anyukám, a nagymamám és Attila kész édességhegyet halmoztak fel a szekrényemen. Legalább a kaja és a súlyom miatt nem kellett aggódnom.

Apropó, kaja. Délben hatalmas fedett műanyag tálcán meghozták az ebédet. Persze a látszat csalt, nem volt olyan hatalmas adag a fedő alatt. Hamarosan kezdetét vette a " a mellékelt ábra, illetve kóstolás alapján találjuk ki mi az ebéd" című játék. Eredménytelen volt.
Leves gyanánt valami zavaros vízbe dobált zöldségdarabokat(?) kaptunk, illetve valami tésztát, amin volt a párizsidaraboktól (?) elkezdve a húsdarabokon át az uborkadarabokig minden és a barna szószt már ne is említsük. Ízre egy fokkal jobb volt, mint ahogy kinézett, de azért bizalmatlan maradtam.

Délután mikor picit egyedül maradtam megkíséreltem olvasni pár oldalt. Esélytelen volt. Mikor pár ritka percre csend maradt valamelyik néni kényszert érzett rá, hogy nekiálljon átkiabálni a szoba másik végébe a másiknak. Vagy a dobhártyaszaggató hangerejűre állított telefonjuk szólalt meg. Keserű mosollyal gondoltam a folyosó falán lévő "Csendkúra 2-től 4-ig" táblára. Úgy néz ki, álom marad.


2011.február 2.:Az aznap este sokkal kellemesebben telt, mint az előző. Már nem kellett szájkiszáradással törődni. Viszont az irdatlan horkolás és jajgatás maradt. Aztán hajnalban az egyik néni elkezdett a bekapcsolt billentyűhangos telefonján sms-t írni. Na ez volt az utolsó csepp, és igyekeztem arra gondolni, hogy már csak pár óra és mehetek haza.

Reggel 8-kor egy másik nővér szó szerint berobbant a szobába és elbődült hogy akik ma elvileg hazamehetnek, azok pakoljanak, mert kellenek az ágyak.
Én pislogtam párat mire megmozdult a kezem. Addigra már nagyjából összepakoltam a dolgaim, alig vártam a reggeli vizitet ahol megkapom az engedélyt hogy mehetek ami kb. 10 percre rá meg is történt. Akkor már tűkön ültem, hogy végre mehessek átöltözni rendes ruhába. Oldalamon az öltönyben feszítő Attilával enyhén hülyén éreztem magam. Kicsit feldolgozhatatlan kontraszt volt.

Még el kellett mennem egy utolsó kezelésre és vége. (Megjegyzem elég fura volt az is, ilyen szívó-valamivel tisztogatták az orrom, de nagyon csikizett.)
Aláírtam a zárójelentést ("Otthon ha unatkozol aláírhatod a saját példányod is"- by Dokinéni) és
apával és Attilával az oldalamon végre kisétáltam a kórházból.

Köszönök mindenkinek mindent, főleg Attilának, aki szinte végig ott volt és nem halt szörnyet. : )

u.i: El sem hiszitek mekkora élmény volt nyugodtan aludni és KÉNYELMESEN a saját ágyamban. Huu.. (Megtévesztés: a bejegyzés pénteki, a cím szerdai, így szerdai dátum van a bejegyzés fölött )