Mintha mi sem történt volna

Visszatérek, mintha el sem telt volna annyi idő az utolsó bejegyzés óta, jó? Akkor azt hittem feladom és vége, elvégre minek is..? De maradt a diszkó a fejemben és a körülöttem folyó történések sem nagyon hagyják, hogy szép nyugodtan megemésszem őket blogolás nélkül. So let's start!

Suli

Az elmúlt bejegyzés óta nagylány lettem és főiskolára járok.
Nyáron volt gólyatábor, ami igen emlékezetesre sikeredett. Sosem felejtem el, bárhova is sodródjak a továbbiakban. :D És ezt az élményt a Kodolányinak köszönhetem. Zánkán katonáskodtunk három napig. Szárazföldi és vízi bevetések voltak, de azt hiszem mindenkinek az esti bulik tették próbára a máját és egyéb szerveit leginkább. Én teljesen betegen mentem, mint ahogy azt már megszokhattuk, de ott térden csúszva esküdözöm: meggyógyultam! :D Na jó, a hangom elment pár napra, de más problémám nem volt, az eredeti gondok meg elmúltak.
Már az odaúton megkezdődött minden jóság. Egy katonatisztnek öltözött emberke várt a pályaudvaron és a vonaton ettől kezdve minden felsőbb éves azért felelt, hogy szegény gólyák ne szomjazzanak Zánkáig. Ez olyannyira sikerült, hogy az egyik külsős srác aki velünk jött 2 megállóval a cél előtt bekattant, bement az egyik fülkébe és kidobálta az ablakon a táskáját, majd igen elegánsan utánaugrott. Mi oda meg vissza voltunk, lesokkolva, meg minden, de még jó, hogy a többi felsőbb éves nem zavartatta magát. Minden hozzáfűznivalójuk ennyi volt:
- Bobi *b betűs sípszó* legalább a piát hagytad volna a vonaton!
Később mindenkit megnyugtattak, hogy csinált már ilyet, csak akkor legalább a jó megállónál ugrott ki..:D
A továbbiakról nem számolhatok be, mivel a gólyaesküben mindenki megfogadta, hogy ami ott a 3 nap alatt történt, arra nem derül fény. : )


Mindezek ellenére, ha minden igaz újra fogok érettségizni májusban, mert rendes alapszakon szeretnék tanulni (ez egy felsőfokú szakképzés most). Csak elérem a célom, ha nagyon akarom. Márpedig akarom. Sok a dilemma a téma körül, mert új oktatási törvény meg pontszámítás meg miegymás van/lesz és még ki tudja mennyi finomság, egészen a félmilliós tandíjakig.
Azt mondják, hogy nem is a cél fontos, hanem az út, ahogy elérem. Tehát most ott tartok, hogy a céljaim megvannak, csak az út homályos, ahogy majd oda eljutok. Mindegy. Szeretem a meglepetéseket.
Most ért véget az első félévem és eddig akadálymentesen sikerülget, ha minden igaz még egy ösztöndíj nevű valamit is látni fogok.

A teljes sokk(ok)

Innentől következik a kevésbé pozitív része, mert azért ne tragédiával nyissam már meg megint a blogot..
Júliusban kórházba került a nagypapám. Addig sem volt betegségektől mentes, de akkor kiderült, hogy nagyon beteg. Amennyit tudtunk mentünk le látogatni, meg persze Mamában tartani a lelket. Hogy őszinte legyek nagyon megviselt. Próbáltam mindent a pozitívan látni, de amikor megláttam, a kórházban nem akartam elhinni, hogy az én nagy erős ezermester nagypapám csak fekszik és nem kel fel az ágyból. Kezdetben még jó kedve volt, örült, hogy mentünk, de őt is zavarta a magatehetetlenség. Az utolsó látogatáson szinte rá sem ismertem, csont és bőr volt. Megöleltük egymást és felmutatta a hüvelykujját, hogy minden oké.
Augusztus elsején, balatoni nyaralásunk utolsó előtti napján kaptuk a telefont, hogy ő már nincs közöttünk többé.
Nem tudtam felfogni. Még most is, ha ott járunk, hihetetlen, hogy nem nyit ajtót és nem ez az első kérdése "Na mi van Egér? Már megint nem kaptok enni otthon? Olyan soványak vagytok."
Mamára hál' istennek figyel a szomszédság, sosem marad egyedül. Mi meg megyünk, ha tudunk.

Szeptember 16.-a sem nagyon dolgozódik föl kis fejemben. A világ legédesebb, legbolondabb kutyáját megtámadta egy szörnyű betegség. 11 évet töltött velünk és túlélt már 1-2 dolgot. Az utolsó pillanatig mellette voltunk és reménykedtünk. Mikor elkezdtem a sulit, 12.-én kezdett eldurvulni a helyzet. Nem tudott menni, elkaparta a sebét a daganaton, ami elfertőződött. Csak állt az udvar közepén remegő lábakkal, már az állatorvos sem látott sok lehetőséget. Szeptember 16.-án megszületett a döntés. Nagyon rossz volt látni, hogy tehetetlen, a szemében fájdalom. Aznap körbement és mindenkihez odadugta a fejét és elidőzött pár percig. Délután elaltatták. Ragaszkodtam, hogy ott legyek, próbáltam felkészülni, de azt a pár percet nem kívánom senkinek. Mintha valaki a szívemen ugrált volna. Íme ő, a kis hősünk:

Örökre a szívünkben : )

Nos, mikor már azt hinné az ember, hogy vége, ennél nincs lejjebb, az élet valamiért kihívásnak veszi.
A sulitársakkal minden csütörtököt, és az újabb túlélt heteket a Morrisons 2-ben ünnepeljük meg. Csak úgy repültek a hetek és valahogy mindig arra ébredtem, hogy a barátaimmal a Morrisons-ban alázunk mindenkit a gólyatáncunkkal (pár ember véresen komolyan vett minket és meg is tanulta!:D). Minden dj a háta közepére kívánhatja mostanra a kis csapatunkat.
November közepén egy 2 csoporttársammal kibővült társasággal vágtunk neki az éjszakának. Pár rejtélyes ital hatására elhatároztuk, hogy mi majd reggelig bulizunk és majd húha de meglepjük a Hősök terét hajnali 5kor a jelenlétünkkel. Merthogy a Class FM rádiónak volt valami szpesöl bulija ott, amire hatalmas összegeket, lakást meg csudajó dolgokat lehetett nyerni.
Hál' istennek nem nagyon akartunk elfáradni. A buli már bőven beindult, mikor hozzánk csapódott egy srác. Norvég volt, 25 éves, iszonyú bulikedvvel. Elképesztő módon pörgött és az egész 6 fős társaságunk meghívta egy koktélra is. Kiültünk beszélgetni. Beszéltünk pár szót, egyik csoporttársammal többet. A kedvenc számára felugrott és berángatott táncolni, mondta nincs választásom, muszáj, egy tánc. Végigdarálta a szöveget az első betűtől az utolsóig. Nevettünk. A bulifotós természetesen megtalált minket. Kis norvégunk persze a szebbik felét akarta lefotóztatni, de a fotós és csúnyán nézett, hogy ezt már ugyan mégse és üljön vissza.
Nem sokkal utána elköszöntünk.
(Az este/reggel további részét is sikeresen túléltük, sétáltunk egy szépet elfagyott lábakkal a Hősök teréig majd kajáért és haza, de itt most nem az a fontos.)
A sráctól búcsúzóul kaptunk egy papírfecnit, rajta a nevével és a telefonszámával. Invitált másnapra is bulizni, meg az utánra, majd Oslo-ba.. Nevettünk, nem tudtuk elolvasni a nevét, de mire megkérdezhettük volna, addigra ő is eltűnt. Végül a facebook megtalálta az emberünket: Mats Bjarg. Filmes. Néztünk egy nagyot.
November 27.-én feltűnően sokan írtak a falára. Percenként, sokszor annyi sem telt el. Szivecskék meg minden egyéb. Gondoltam biztos születésnap, vagy valami esemény van. Lefordítgattam guglifordítóval. "Gyere haza Mats!" "Tarts ki haver!" Nem értettem, megijedtem. Lefordítottam sorban az összeset, és a végén valaki linkelt egy cikket. Az északi országokban orkán erejű szél, vihar, minden. Egy filmforgatáson három fiatalt elsodort egy nagy hullám. Az egyikük rögtön ki tudott jönni, a másik kettőt keresik. Döbbenet.
Percenként néztem hátha van valami friss infó. Mats-ot nem találják. Szív összeszorul.
Azóta már két hét telt el. A bizakodó kiírásokat a részvét váltotta fel. Nem került elő. Alig ismertük, egyszer találkoztunk, de hihetetlen számomra, hogy egyik nap még bulira invitál, a másik nap már tragédia történik. Szomorúak voltunk/vagyunk, de annyit sikerült megtudnunk róla hogy ő ilyen fogalmat nem ismer, hogy szomorúság. Így hát:

Íme a híres kép.Mats, akárhol is vagy, biztos te vagy a bulifőnök. : )

..És a drága jó életnek még mindig nem volt elég. November 30.-án reggel elindultam iskolába. Út közben éreztem, hogy itt valami nagyon nem lesz jó. Hányingerem volt. Nagy nehezen beértem suliba, bár azon gondolkoztam, hogy első óra után elköszönök és haza megyek, mert ez így nem állapot. Csodák csodájára első óra végére mintha kicseréltek volna, jobban lettem. Örültem, mert aznapra volt beígérve egy zh (várd meg a mondat végét, mert tudom, hogy ez így elmebetegen hangzik és kiestek a szemeid :D) , ami úgy nézett ki, hogy nem volt kötelező megírni, de aki megírja, azét leosztályozza és ha nekünk megfelel a jegy, akkor nem kell vizsgázni menni, hanem beírja azt. A tanár úr kiosztotta a lapot. Hát konkrétan 13 kifejtős kérdést tartalmazott, a füzetben mindegyik minimum másfél oldal. Ahhoz képest itt hagyott körülbelül 6-7 sornyi helyet, de lehet sokat mondok. De drága tanár bejelentette hogy még KIEGÉSZÍTI 1-2 helyen, mert pár kérdésnél túl sok helyet hagyott. Tehát 13 kérdésből lett 15. Időnk meg semmi. (Végül sikerült, megajánlott jegy 5-ös! :) )
Késő délutáni zh volt és úgy volt, hogy anyuék fölvesznek kocsival a sulinál. Még nem voltak ott, mikor lementem, de nem is zavart, mert még beszélgettünk csoporttársakkal. Mikor szép sorban elköszöntek, fölhívtam anyut, hogy merre járnak.Válasz:

- Szia, hát sajnos az a helyzet hogy itthon, mert betörtek hozzánk. Megint. Laptopod ugrott..

Ordítani tudtam volna, csípni rúgni, harapni, sírni. De helyette csak álltam leforrázva és nem akartam elhinni. Miért mindig mi? Ez már a 3. alkalom volt. Egyáltalán nincs kirívóan különleges meg szép házunk, ami azt sugallná, hogy "úúú gyere beee, itt halmokban áll az arany meg húszezresekből van a wc papír".

A rendőrök már elmentek mire én ideértem. A szobámban én ilyen kupit még nem láttam. Minden fiók-doboz kiborítva. Ruháim szétdobálva a földön. Mindenhol kupi és üvegszilánk.
Feltenném a képet róla, de bizonyos ruhadarabjaimat nem szeretném közszemlére tenni.
Összességében az én összes károm: a laptopom (táskával töltővel) rajta minden emlékemmel, képemmel az elmúlt évekből, sulis jegyzetemmel, dolgozatommal, a pénz amit félretettem karácsonyra, illetve egy nyaklánc amit Mamától kaptam ballagásra és nagyon szerettem, plusz még egy nyaklánc amit sosem hordtam, de arany és pénz nyilván. Huginak a fényképezőgépét nyúlták le és egy karkötőjét, apunak egy teljesen márkátlan nyakkendőjét (ez azért vicces:D) és egy karóráját, a többi most nem jut eszembe, de minden dolog ilyen zsebben/kisebb táskában elvivős volt.
Slussz poén: a házunknál pont van egy térfigyelő kamera. Anyu felhívta az önkormányzatot, hogy nem lehetne-e visszanézni a felvételeket, hátha látszik kik voltak. A válaszra szerintem bárki végigvonultatta volna a komplett káromkodós szókincsét. NINCS PÉNZ MŰKÖDTETNI, EZÉRT NEM VETT FEL AZNAP SEMMIT!!
Csak úgy mondom, hogy minden tisztelt ezért felelős alkalmazott anyukája bőszen volt emlegetve nálunk.

December 8.-án megint csak csütörtök lett, de nem is akármilyen, hanem a félév vége. Örültünk és méltó mód meg is ünnepeltük. Hazaúton már éreztem, hogy fáj a mellkasom bal oldala, de azt hittem csak beszorult a levegő. Nyújtóztam minden felé, de nem lett jobb. Annyira nem volt vészes, hazavánszorogtam. Mikor bedőltem az ágyamba csillagokat láttam, annyira fájt mikor ráfeküdtem a baloldalamra. Úgy voltam vele, hogy majd reggelre jobb lesz. Hát nem lett. Mintha teljesen görcsben állna, és valaki szorítaná össze. Eléggé megijedtem, mert mikor utánanéztem csupa szívbetegségről meg komoly bajokról dobott ki cikkeket. Bevettem egy magne b6-ot mert az jó ilyen izomgörcsökre, gondoltam hátha. Egy fokkal jobb lett, majd majdnem teljesen el is múlt. Nagyon örültem, mert az volt a tervem, hogy barátomnál töltöm az estét. Átmentem és megint kezdtem érezni, ugyanazt a fájdalmat. Egyre jobban és jobban. A végére már potyogtak a könnyeim, egyrészt az elromlott este miatt, nagyobbrészt pedig féltem, mi lehet a baj. Végül barátom éjfél körül hívott egy taxit, amivel eljöttünk Békásig, nagyon aggódott értem.:( Apa ott várt és elvitt az ügyeletre.
Végül semmi komoly nem lett szerencsére, nagy kő esett le a szívemről (höhö..) . Szívem, tüdőm tiszta, vérnyomás meg minden rendben. Valószínűleg valami vírusos ilyen ízületgyulladás vagy mifene lehet, de nagyobb megerőltetésre is kialakulhatott. Kaptam gyulladáscsökkentő/fájdalomcsillapító kombót és hazajöttem. Már nem fáj, csak néha ha rosszul mozdulok.

Most ott tartunk, hogy december 10.-e van és várom a további kihívásokat. Mert ugyebár ami nem öl meg, az megerősít..ugye?