Egy kicsit úgy érzem magam, mint egy óvodás, akinek volt egy képzelt barátja. Egy képzelt barát aki ott volt mellette mindig. Felruházta minden számára szimpatikus tulajdonsággal és elhitte, hogy együtt hihetetlen dolgokra képesek, mellette erősnek és boldognak érezte magát. Tudta, hogy nem létezik, de nem akarta bevallani magának sem.
Aztán egyszer csak egy felnőtt a szemébe ordította a kegyetlen valóságot, hogy ez nem igazi. Nem létezik és soha nem is létezett. Az óvodásból egy pillanat töredéke alatt felnőtt lett, aki úgy érzi képtelen megbirkózni a felnőttek világának gondjaival..
Pedig valahol tudja, hogy meg kell és idővel meg is fog majd.
Szoktam mondogatni, hogy "Idő kell a gyógyuláshoz." Ne akard tudni, hogy honnan van, de imádom ezt a megállapítást. Az idő egyébként univerzális csodaszer: sok mindenre jó, csak ha sokat hagysz mögötted belőle, akkor... hát, 100 év után már kevesen halnak meg.
VálaszTörlésSzóval szerintem is csak idő kell. A gyerekkor azért sosem múlik el nyomtalanul. :)
na, abbahagyom, bocsi a sok zagyvaságért! :D