Balatoni nyár III.

- Nem ülünk ki a partra? –hangzott az újabb kérdés Stan-től.
- Hm..majd. Nekem előbb kéne egy hamutartó..-feleltem.
Az asztma mellé nem volt túl szerencsés választás. De a bennem lévő nyomasztó érzés enyhítésére pont megfelelt.
D. a hátunk mögötti asztalról pakolt le épp, így hátrafordultam.
- Őő, D., egy hamutartót dobsz nekem? Légyszi.
- Persze.De ne mécsesről gyújtsátok meg. Balszerencse.
- Hm..van öngyújtód is?-kérdeztem már majdnem nevetve.
- Hát, azzal sajnos nem tudok szolgálni.- arckifejezéséből ítélve hasonlóképp lehetett, mint én.
Visszafordultam Stan-hez és a húgomhoz.
- Akkor kénytelen leszek megkockáztatni.-mondtam, és közben a mécseshez hajoltam.
Kis hatásszünet után Stan közbeszólt.
- Hm.. most ezzel lehet a világ másik végén megöltél egy matrózt.
Felvont szemöldökkel néztem rá, ő próbált komoly arcot erőltetni.
- Szerintem az a matróz tökéletesen érzi magát.
Eközben a Kata (húg – a szerk.)-Stan-Én alkotta hármas a vízpart felé vette az irányt.. Szegény ártatlan matróz a világ másik végén még biztos csuklott egy darabig..

Vasárnap délután a parton fekve rájöttem, hogy már csak két nap. Kedden hazamegyünk. Hanyatt dőltem a törölközőmön, behunytam a szemem és igyekeztem nem gondolkodni és élvezni a hátra lévő időt.
Sikerrel jártam. Egy kis idő múlva már azon kaptam magam, hogy a Kalóz pultjánál állok.
- Na? Tegnap mécsesről gyújtottátok?- kérdezte D. a tőle megszokott mosollyal.
- Aha. De nem történt semmi.- válaszoltam szórakozottan.- Mindenki él.
- Oké,oké. Csak gondoltam szólok, úgyhogy ha ezután mégis, nekem tiszta a lelkiismeretem. ;)

Az a nap épp olyan gyorsan elsuhant, mint a többi. Megdöbbenve álltam a kis faház teraszán. Nemsoká megint este. Tegnap Stan felajánlotta, hogy fussunk össze ma is. Hugival rábólintottuk. Majd estefelé Ha. Ha a Kalózban nyitunk.
Ez utóbbit már én tettem hozzá.
Nevettünk, beszélgettünk vagy épp ugrattuk egymást. Még mindig furcsának tartottam, de a maga módján jó fej. Megszoktam? Talán.
A parton csatlakozott hozzánk G., Stan bátyja is. Visszaültünk a Kalózba,. Én közel álltam az elalváshoz, így venni szerettem volna egy kávét.
- Ó, kávé már nincs. Kikapcsoltuk a kávégépet.- mondta bocsánatkérően D.
- Akkor tök mindegy, bármit ami felébreszt.
Már én éreztem hülyén magam. Ők még mindig nem tűntek fáradtnak.
-Keverjek neked valamit? Tuti felébredsz.
- Alkohol? Én attól egy idő után csak még álmosabb leszek
-Na, de ettől nem leszel. Bacardi-kóla?
- Na jó, legyen. – megadóan mosolyogtam.
Az este többi része hasonló jó hangulatban telt el. Több ízben idiótának nézhették Katát és Stant az arra járók, ugyanis mindketten a bacardi-kólámból kilopott citromkarikát rágcsálták.. Én, csodával határos módon nem aludtam el, úgyhogy minden tiszteletem D.-nak ment.

Hétfőn délben ébredtem. Hűvösebb volt, mint az addigi napokon. Csak ne essen-gondoltam. Az égre tekintve nem volt vészes a helyzet. Én, az örök optimista lélek.
Elhatároztam, az utolsó estémet semmi nem fogja elrontani. Addigra az ég beborult, és már az ég is dörgött. Mit sem törődve a jelekkel, nekivágtunk a partnak. A Kalózhoz érve ért az első megdöbbenés: Sem D.-t, sem K.-t nem láttam. Kihalt volt minden.
Leültünk meginni egy kólát. Időnként kivilágosodott az ég egy-egy villámtól. Láttam húgom nyugtalan arcát, ami idővel átragadt rám is.
- Gyere, menjünk..
Visszavittem az üveget, és lassan hazafelé vettük az irányt. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy holnap utazunk.

Kedd reggel halk pakolászásra ébredtem. Édesanyám már elkezdte összepakolni a dolgokat amire ebben a pár órába már biztos nem lesz szükség.
Hirtelen ötlettől vezérelve kiugrottam az ágyból, gyorsan felöltöztem és kerestem egy darab papírt. Kiültem az asztalhoz és gondolkodtam.
Alig két perc elteltével egy kislány rajzolódott ki rajta, szájából szövegbuborék, benne pedig a telefonszámom. Elmosolyodtam, és zsebre vágtam a papírt.
- Anya, én még lenézek a partra gyorsan.
- Rendben, de siess. Megvárunk a parkolóban.
Nem kapkodtam el a dolgokat. Lassan nekivágtam a partra vezető útnak. Ebben az évben utoljára.
Ahogy közeledtem egyre lassítottam a lépteimen. Fogalmam sem volt mit mondjak.
De veszteni valóm semmi, hát miért ne? Ilyen gondolatok cikáztak át a fejemen. Odaértem.
- Heló, hogyhogy ilyen korán? –fordult felém D.
- Á, csak búcsúzni jöttem. –lebiggyesztettem a szám.
Épp teát csinált magának. Kicsúszott a kezéből a citrom. Most ő is kicsit szétszórtnak tűnt.
- Ez ma nem az én napom. Megégettem a kezem és még a vendéget is lefröcskölöm..
Közben folyamatosan adták neki a munkát is. Szám együttérző mosolyra húzódott. A zsebemet égette a kettéhajtott papírdarab.
Az idő egyre csak telt, beszélgettünk, ő dolgozott.
A rádióban épp egy Quimby számot adtak, ők énekelni kezdtek.
„Ajjajjaj, egy levelet felkapott a vihar..”
D. elindult a konyha felé, de ekkor mintha kívülről hallottam volna saját magam:
- Hé, várj egy kicsit..
Felé nyújtott kezemben ott volt a papír. Meglepett arccal elvette, gyorsan köszöntem, megfordultam és elindultam a parkoló felé.. Magam mögött hagytam a Vén Kalózt, a Balaton partját, majd egész Fövenyest. Kezdetét vette egy két órás út hazafelé, és egy visszaszámlálás a következő nyaralásig. : )


Csak a Fionn kedvéért: igaz történet alapján íródott. ;)

Megbántani eszemben sem volt senkit. És a K. nem is mindig mogorva. :)
Több kommentárt nem is fűznék hozzá..De nektek szabad: bármi helyesbítést, drakulációt, anyázást, levélbombát és egyebeket kommentben. Köszöntem. További szép napot. :)^^