Telefon

Nevetve szálltunk fel a 90-es buszra. Csillebércről tartottunk hazafelé. "És azt láttad, mikor a..?és mikor XY lecsúszott a drótkötélről?"
Néztem, ahogy elsuhannak mellettem a budai hegyek szerény , már-már háznak nem is nevezhető villái. Megpróbáltam beleképzelni magam . Milyen lenne itt élni?
A szokásos utazás közbeni fantáziálgatást félbeszakította a telefonom.
- Szia, mondjad. Buszon vagyok..
-Szia..semmi, csak..mikor érsz haza?
- Nemsoká a Moszkván vagyok, még bő egy óra, mire én otthon leszek. Te merre ?
-Óó..Árpád híd.
-Nem maradsz ott? Sietek..
- ...
- Hm?
-Á..nem tudom.
- Na..légyszi.
- Lerakom, szia..
- Na de..
Mint mikor egy nem várt pofon csattan az ember arcán.Semmit nem értettem. Mégjobban kizárva a külvilágot folytattam az utamat hazafelé. Nem emlékszem, mondtam-e valamit, hogy hogy szálltam villamosra. Azon kaptam magam, hogy a hévmegállóban, majd a héven vagyok. Beszélgettem a barátnőmmel, még talán nevettem is. A telefon megint rezegni kezdett a zsebemben. A szám ugyanaz.
- Mondd.
A másik oldalról elfolytott sírás, majd egyetlen kérdés.
-Haragszol rám?..

Hogy tudnék? Hisz azt sem tudom kire kéne..