2009. november 5., csütörtök

Emberek

Ülök a héven. Semmi mást nem hallok csak a zakatolást,papírzörgést és a mellettem ülő emberek ipod-jából kiszűrődő zenéket.Nekem nincs. Nem azért, mert nem lehetne, egyszerűen nem hiányzott soha. Mindig is gyűlöltem, ha nem hallhattam, mi történik körülöttem. Szeretem figyelni a körülöttem levő embereket. Érdekelnek. Ők sosem veszik észre, hogy valaki figyeli őket. Vagy épp nem akarják észrevenni. Csak néznek maguk elé, ki az ablakon, vagy az ölükben heverő papírokba bújnak. Néznek, de nem látnak. Leszállok, és már nem hallok mást,csak cipőkopogást és egy-két ingerült telefonbeszélgetést. Én is része vagyok a sodródó tömegnek. De valahogy mégsem. Elsuhannak mellettem az emberek. Kelletlenül elmotyognak egy bocsánatot, ha nekemjönnek. A hangsúlyából viszont örökké csak az hallatszik: neked is pont itt kellett megállnod? Nem látod, hogy valaki siet? Sokkal többet látok, mint ők hinnék.
Fellépcsőzöm a villamoshoz és hagyom, hogy betoljon az embertömeg az ajtón. Alig férünk el. Az emberek már-már viccesen próbálják kerülni egymás tekintetét. Elmosolyodok. Én is vicces látvány lehetek a sok fejét forgató, komor ember között. Egy lány, aki mégis mosolyog. Értetlenül pillantanak rám. De épp csak átsuhan rajtam a szemük. Nehogy észrevegyem.
A hang bemondja a megállóm. Az ajtó kinyílik és hirtelen egyszerre akarnak ki-és beszállni rajta. Még mindig nem néznek egymásra, lehajtott fejjel törik maguk előtt az utat. Ahogy kikeveredek, megállok és sóhajtok.
Ha felnövök, nem szeretnék ilyen lenni. Még ha sietek is, szeretnék szétnézni magam körül. Szeretnék jókedvűen sétálgatni a városban, még ha munkába megyek is. Szeretném, ha lennének összetalálkozó tekintetek, fintorok helyett mosolyok.
Odaérek és megkapom, amiért megyek. Utána kórházi automatás olasz cappucinóval próbálom feljebb tornázni a vérnyomásom. Nem sikerül, de cserébe megdöbbentően finom.
Hazafelé az egyik megállóban pár huszonéves táncol és nevet. Bár messze állok tőlük, akaratlanul is rájuk mosolygok. És bár messze állnak, visszakapom.
Felcsillan a szemem és a fejemben csak egy gondolat van: Nem is olyan reménytelen ez a világ. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése