Ünnepek, előzmény és utóhatás

ancsi újra itt, jupí!

A T-com és az Invitel közös karácsonyi ajándéka a családunknak egy 1hetes netmegvonás volt. Csókoltatom az alkalmazottakat, kiváltképp azok édesanyját. Voltak emlegetve az 1 hét alatt.

Szerintem kezdjük a legelején. 19.-én, szombaton a barátokkal nyakunkba vettük a várost. Mivel kivételesen abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy nem volt suli (pedig eddig komolyan minden szivatós plusz napon meg kellett jelenni, most valamilyen csoda folytán mégsem) így jobb alkalom nem is lehetett volna a még hiányzó ajándékok beszerzésére. Persze sunyiban mindenki összebeszélt mindenkivel, hogy közösen veszik/vesszük, így kész haditervvel indultunk útnak. Kit, mikor és hova kell elcsalni, ki-hova-kivel megy, stb. Ja, és el ne szóljuk magunkat a másik előtt. Személy szerint én ettől tartottam a legjobban. Nem mintha pletykás lennék, szó se róla, csak már olyan szinten szétszórt voltam, hogy minden koncentrációt igénybe vett egy szimpla msn-beszélgetés is. Félúton elváltunk egymástól, és a Chi-Gyöngyi-én alkotta hármas a Deák térre indult egy negyedik személy ajándékáért. Nem volt könnyű menet, a többiek úgy tudták, mi könyvtárba indultunk, tehát nem volt sok időnk. Az elégedett vigyor hamar az arcunkra fagyott, mikor kiértünk az aluljáróból. Szó szerint és képletesen is. Komplett kis Oroszország fogadott minket. A jeges szél kitűnően telefújta mindenki arcát hóval, a csizmánk pedig átkereszteltük korcsolyának, ugyanis rendesen lépni képtelenség volt benne. Ez az én formám..
A kezdeti sokk után egymásba kapaszkodva elindultunk megkeresni a boltot, de tekintve, hogy az orrunkig sem láttunk, azt sem tudtuk merre kéne. Tehát telefon elő, útvonaltervezőként pedig Chi apukája szolgált. Egy "kis tévelygés" után végül meglett a bolt, de majdnem csúfos lebukás lett a vége. Már épp fizettük volna az ajándékot, mikor Chi telefonja megszólalt. A következő beszélgetés zajlott le:
- Szia Tomi, mindjárt megyünk, most fizetjük a Niki ajándékát és.. - Szia, Niki vagyok, úgyhogy ne mondd tovább. :D
Átkoztuk egy darabig a háttérben röhögő Tomit, hogy ennyi esze volt és odaadta a telefonját Nikinek, aztán nehéz szívvel búcsút vettünk a jó meleg üzlettől és a türelmetlen,zárni készülő boltos fickótól, hogy a megbeszélt találkozóhelyre induljunk. Kiderült, hogy akadtak ott is kisebb gubancok az ajándékokkal, de már mindenki hulla volt, így bedőltünk a nyugati téri mekibe melegedni (meg persze nem utolsó sorban enni) .


Kettőt pislogtunk, és máris megint a suliban találtuk magunkat. Kedden. Fölöslegesen. Igazából azt sem tudtuk kinek az óráján ülünk épp. Volt, hogy pár 12.-es is leledzett nálunk. Volt terem ahol egy tanár sem volt, valahol három beszélgetett és kávézott.. Szóval értelme tényleg semmi. Gyorsan lezavartunk egy úgyszint fölösleges osztálykarácsonyt és végre útnak indulhattunk a saját kis baráti karácsonyunkat megtartani. Megmásztunk egy mini Mount Everestet egy teázóig, hála Szentendre csodás fekvésének. Fölöslegesen. A tulaj (?) közölte velünk, hogy a másnapi rendezvény előkészületei miatt ma (naná,PONT ma) nem tartanak nyitva. Sebaj. Volt egy B tervünk, lecsúszkáltunk odáig és közben feltaláltuk a tört fehér karácsony fogalmát. Mikor megérkeztünk, akkor ért a második csapás. Ez a hely már kívülről le is volt lakatolva! Így utólag visszagondolva lehet a sors keze.
Végső megoldásként Chi fölajánlotta, hogy menjünk át hozzájuk. Senki nem ellenkezett, Chi anyukája örömmel fogadta a 6 fős kis csapatunkat. Nekem személy szerint abszolút nem volt karácsonyi hangulatom (a suliban magnóról szóló jingle bells után sem, sőt leginkább fojtogatni lett volna kedvem a 20. szám meghallgatása után..), de Chi-ék házában képtelenség, hogy valakinek ne legyen. Szépen feldíszítve minden, karácsonyi zene, aranyos, sütit sütő, mosolygós anyuka, sütiillat..Hmm.^^ Chi-anyu rövid időn belül egy mini mennyországot varázsolt elénk. Az asztalra került szilvás, mézes tea, forró kávé, szaloncukor, frissen sütött gesztenyés bejgli és később felajánlott mindenkinek Bacardit, amit mi az első meglepettség után örömmel el is fogadtunk. Voltak nagy nevetések az ajándékok bontogatása közben is, mindenki örült, boldog volt.
Hát így végződött az első közös karácsonyunk. És ha rajtam múlik, nem az utolsó! :) Az első stresszadag leadva. De nem sokáig..
Karácsonyozás után nagy vidáman hazaugráltam, és az a hír fogadott, hogy meghalt a net. Száj lebiggyesztve, szemeimmel viszont igyekeztem a modemet szuggerálni. Sávszélesítést kértünk, és ez elvileg szünetmentes szolgáltatás lett volna, de valamilyen oknál fogva mégsem volt net. Na puff. Megy a telefon. Mi történt? Ez így nem ér. Ó, ők beállították, ők nem tehetnek semmiről, ezért nem ők a felelősek, menjünk a T-com-hoz. Ott ugyanez játszódott le, azzal a különbséggel, hogy ők meg az Invitelre mutogattak..


Lassan eljött a csütörtök. Kinéztem az ablakon és szembesültem a ténnyel, hogy még a tört fehér karácsonyunk sem lett. Minden hó elolvadt. Az alvós pólómban, kócosan kivonszoltam magam a nappaliig, megcsapta az orrom a fenyő illat és az azzal keveredő karácsonyi kajáké is. Leültem a fotelba és pár óráig nem is igen mozdultam semerre sem. Időnként magamhoz zsonglőrködtem a távirányítót és leragadtam egy-egy filmnél, amiket kivételesen nem 50szer, hanem csak 49-szer láttam eddig. Ki ne lógjanak már a sorból..
A net felől semmi hír, már nem is bíztunk benne, hogy aznap lesz. Elvégre ha eddig lusták voltak megcsinálni, majd pont karácsonykor a jó meleg szobából fognak elmozdulni csak azért, hogy velünk foglalkozzanak.Persze. Mindenki tök rosszul érezte magát, egy darab e-mail-t sem tudtunk így küldeni, vagy válaszolni az ilyen úton kapott üdvözletekre. Semmit.. Én persze előre intézkedtem és előző este idevésettem Chi-vel a jókívánságaimat, amit ezúton is nagyon köszönök, hogy megtette nekem!^^
Estére a család gyarapodott egy nagymamával (meg 10 tábla epres milkacsokival..) és 5-en töltöttük a karácsony estét. Én gazdagabb lettem egy kész kis könyvarzenállal és a kapott pénzből azóta ruhák, cipő és táska lett.
Rosszullétig ettem magam sütivel, és a nap méltó zárásaként hajnalig olvastam.^^
Másnap kicsit nehézkesre sikerült a fölkelés, de muszáj volt, ebédre volt hivatalos a család Anyu unokatestvéréékhez. Mindenki örült mindenkinek, csodálkoztak, hogy megnőttünk, jókat beszélgettünk, az asztalon valóságos kaja- és süti hegyek tornyosultak, amit igyekeztünk pusztítani meg egyebek.(Kaptunk névre szóló finom muffint.^^ *ugrál*)
Mindent összevetve egész jó kis karácsonyt tudhatok magam mögött, egy jó nagy adag stressz is lekerült így a vállamról. Egyedül a net hiánya szúrta szemem..de az nagyon. Szembe kellett néznem vele, hogy mára az összes baráttal itt beszélgetek, akár csak a találkozókat, vagy az ahhoz szükséges menetrendeket, mindent. És bizony hiányzott a blog is.Lényegében, ha kicsit erősen akarok fogalmazni, száműzve lettem a való életbe.
A hétvégéről különösebben nem ejtenék szót, csiga lassúsággal ment el, és kínomban elmentem a húgommal vásárolni. (Kétségbeesés magas foka. Utálok vásárolni.)

A hétfőben volt az utolsó reményem. Vártam és vártam. Mivel nem jelentkeztek apa felhívta őket délután, hogy most csináljanak valamit, mert szolgáltatót váltunk, ha nem. Ez utána bejelentés után voltak oly szívesek közölni, hogy ők rontották el, véletlenül 10megás sávszélességet állítottak be a 8 helyett. És ezt már nem bírja a modem. Nem áll módukban (!) visszaállítani, új modemet kell venni. Már láttam, hogy apa fejében szalad fölfelé a pumpa. Ezt igazán mondhatták volna egy hete is. Legalább annyit, ha már az ő hülyeségük miatt szállt el a net..Dühöt félretéve apáék nekivágtak este 8-kor, hogy modemet vegyenek és mindenki nagy örömére este 11-re már kész is volt. Esküszöm egy profi akadályfutó is megirigyelhette volna a sebességet és profizmust, amivel elszáguldottam a szobámig, mikor apa kiabált,hogy: KÉSZ,MEHETSZ GÉPHEZ! ^^

Az euforikus öröm egész hajnalig tartott, amíg szép csöndben ki nem dőltem.

Nem volt jó döntés. Minden időhúzást, gépezést és fogmosást-fürdést, olvasást beleszámítva hajnal 3-kor dőltem ágyba és ma 8 körül kelnem kellett. 8-ból lett 9 ,de ezt már megszokhattátok.. Apának hála beértünk időre. Amikor be kellett jelentkezni, a nő, aki felvette az adatokat, feltett nekem egy olyan kérdést, hogy a leánykori nevem is Diós Anna-e.. Nem tudtam hova tenni a kérdést, szerintem a 16 (lassan 17,nee) évemnél egy nappal sem nézek ki többnek. Férjezett nőnek meg pláne nem. Aztán végül felnézett a monitorból és hümmögve elnézést kért. Ki érti ezt?..
Időpontra mentünk így azonnal behívott a dokinéni és nem kellett a büdös folyosón ülni órákig. Megnyugtató volt. Utána anyával megcéloztunk egy mekit és ünnepélyesen megebédeltünk.A villamoson hazafelé nem messze tőlünk ült 2 aranyos 4 év körüli gyerek. Amikor a Margit hídra értünk látták, hogy szét van szedve és elkezdtek pánikolni, hogy le fogunk zuhanni és mindenki meg fog halni. Persze seperc alatt megnyugtatták magukat azzal, hogy majd kiúsznak, a Barbi nénit(feltehetőleg a nő, aki velük volt) meg otthagyják és ha kiúsztak, keresnek pénzt, sook-sok pénzt és nyugdíjba mennek. 4 éves logikával így néz ki a világ. Ők már 4 évesen nyugdíjaznák magukat. Nem bírtam ki nevetés nélkül.:D



Büszkén jelentem minden rendben, testileg-lelkileg. Éééés most legszívesebben egyenként megölelném minden egyes olvasómat.^^

Íme, egy karácsonyi sztárfotó a Diós testvérpárról. A dátum ne tévesszen meg senkit.

2 napja nincs netem,ezért nem írtam. Amint tudok jelentkezem. :)

Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet Mindenkinek!

Lelkizős, káoszos..

Teljes a káosz. Percek óta itt ülök, és az első mondaton kívül semmit nem írtam. Sokszor kapom magam olyasmin mostanság, hogy hazajövök, leülök és fogom a fejem. És semmihez nincs kedvem. Ha lenne olyan választógomb a naptárban, hogy "napok átalvása karácsonyig" (persze úgy, hogy eközben minden elintéződik magától, mint az ajándékvásárlás, hátralévő teljesen felesleges suliban töltendő napok, meg egyebek), gondolkodás nélkül megnyomnám. A suliban egyre közelgő érettségivel riogatnak, illetve, hogy mire mi odajutunk 100%, hogy a 11.félévi bizonyítvány is beleszámít a pontozásba. Persze karácsony előtt torlódott fel az összes nagyobb dolgozat, de kinek van már energiája ilyenkor tanulni? Rád nehezedik minden felelősség, az agyadba egy láthatatlan kéz karcolja bele a szülők által szajkózott egy mondatot: Magadnak tanulsz, nem nekünk! Tudom és mégis..Lényegében saját magammal viaskodom, már egy ideje. Lelkiismeret-furdalásom van, amiért nincs lelkiismeret-furdalás.
Karácsonyig minden nap van valami program, de én nem úgy vagyok programozva , hogy minden nap üdén pattanjak ki az ágyból, embert varázsoljak magamból, utána mászkáljak és vidáman beszélgessek bárkivel-bármivel. Nekem kell olyan, hogy pihenőnap..ne adj isten NAPOK, amikor csak ülök itthon a fotelben és szinte elfolyok a nyugalomtól.Néha azért is gyötör a bűntudat, amiért ilyen vagyok. Lehet, hogy mások is vannak így ezzel, de rajtuk sosem látszik. Én viszont nem egy embert bántottam már meg ezzel. Pedig nem akartam..
A nagy többség ismer egy ancsit aki mindig beszél, mindig jókedvű és mindig van egy jó szava az emberekhez. Létezik..olyankor tényleg, őszintén olyan vagyok. Időnként viszont rám telepszik ez a hangulat, ami egy kicsit megfolyt és elveszi a kedvem mindentől. Mikor meglátom mennyi teendőm van..vagyis lenne -ez korrektebb kifejezés-, akkor egyszerűen agy kikapcs és megy a magam elé bámulás, a nyűgösködés.. Ahelyett, hogy igyekeznék.
Szeretnék mindig erős és kitartó lenni. Szeretném, ha nem kéne másnak noszogatni, hogy de igenis menjek és csináljam. Hé! Elvégre a saját céljaimról van szó. És másoknak fontos? Néha megfordul a fejemben és rosszul leszek magamtól..ennyi kitartás ne lenne bennem? De igenis lesz..

Újévi fogadalom: Semmi rinya, kitartok az álmaim mellett, és dolgozom a megvalósításon!

Nem leszek lusta, tanulni fogok és a barátaimra mindig szakítok időt.Egyszer igenis újságíró lesz belőlem. Egyszer kijutok Kenyába és az ottani élményeimről is részletesen, napról-napra beszámolok valahogy. Szeretnék ottani gyerekekkel együtt nevetni, segíteni bármilyen úton-módon, magát a környezetet megismerni, a kultúrát magamba szívni ottani emberek beszámolójával...Hihetetlen lenne. Így vagy úgy, de el fogom érni. :)

Vissza sem merem olvasni, miket hordtam itt össze nektek, de talán így lesz a jó..íme egy hiteles kép, hogy mi játszódik le a fejemben egy-egy ilyen "összeomláskor".

I Gotta Feeling

Szombat délután hosszas gondolkodás után fölkaptam a magassarkú cipőm és végül teljes harci díszben elindultam a szalagavatóra. Na nem az enyémre. Azt csak jövőre.
Mi vagyunk a 11. évfolyam így a mi feladatunk volt idén a szalagavató lebonyolítása. Nehéz dolgunk volt, mivel nem állunk szoros - sőt, meg merem kockáztatni, hogy semmilyen- kapcsolatban a mostani 12. osztállyal. Eleinte húztuk a szánkat, ötletünk sem volt, de Vali néni (ofő- a szerk.) buzdította az osztályt, mint mindig . És végül megszületett a döntés. Táncolni fogunk, de nem is akárhogy! A kezeink foszforeszkáló festékkel lesznek bekenve, az arcunk egy része úgyszint. Teljes sötétség, mi csupa feketében, egyedül az UV-lámpák világítanak, hogy látszódjon a festék. Az ötlet a Black Eyed Peas- I gotta feeling című számukhoz készített klippből jött. Így kitalálhatjátok mi lett a zenénk. Már november eleje volt és a próbák sehol. Mindenki biztos volt benne, hogy akkorát fogunk égni, hogy ha felgyújtanánk magunkat a színpadon, akkor sem égnénk nagyobbat. Az őszi szünet után kezdtük el a próbákat, a kezdetekben igen csekély lelkesedéssel. Hetente talán kétszer, ha összejött egy-egy próba. És akkor sem mindig volt ott mindenki.
Egy héttel a szalagavató előtt még mindig nem volt meg a kész koreográfia, így nem alaptalan félelmekkel vágtunk neki az utolsó előttünk álló hétnek. A suli konditerméből lassan átmentünk a PMKK színháztermébe színpadon gyakorolni. Teljes volt a káosz. Elcsúsztunk, nem értünk a helyünkre, szokatlan volt a nagy tér. A pénteki főpróbában volt a tanárnő és a mi utolsó reményünk is. Kezdett összeállni a tánc, és már érezhető volt a lelkesedés mindenki részéről. Kipróbáltuk a festékeket is, nevettünk a másikon, ki hogy látszik UV fényben, teli szájjal vigyorogtunk, mikor rájöttünk, hogy a fogunk is foszforeszkál, meg egyebek.

Szombaton délután négyre voltunk odarendelve, hogy még legyen idő egy utolsó nagy próbára. A magassarkú cipőmben szokatlanul magasnak éreztem magam (körülbelül 165 centi vagyok, szóval nem lett belőlem 2 méteres troll így sem.) és az a kényszerképzetem volt, hogy mindenki azt nézi, milyen hülyén megyek (többen biztosítottak róla, hogy normálisan megyek és én vagyok a hülye) . Lapos talpú cipőkhöz vagyok szokva, szóval kész megváltás volt számomra, mikor a tesitanárnő azt mondta, hogy ugrás átöltözni. Fekete cicanadrág (fiúknak melegítő), fekete hosszú ujjú fölső, fekete tornacipő került mindenkire. A szállingózó 12. osztály és a szülők csak néztek. Vajon mire készülünk?
Időközben megérkeztek a festékek és össznépi arc- és kézfestés vette kezdetét. Mindenki lelkesen tartotta a két kezét. Az egyik narancssárga, a másik zöld. Az arcra tetszőleges mintát festhettünk. Az arra járók nem tudták eldönteni, hogy szobafestőnek készülünk épp, vagy ne adj isten melyik maja törzsfőnök fiai-lányai vagyunk.
Az egyre nagyobb izgalmat úgy igyekeztük leküzdeni, hogy random kivonultunk az érkező szülők elé. Néhányan meghökkenve néztek, mások mosolyogva mutogattak felénk. Élveztük.
Sűrűn néztünk az óránkra. Fél óra, aztán negyed. Ekkor jöttek a problémák. Fog a festék, nem tudtunk sem arcot vakarni, sem wc-re menni, sem ruhát igazítani.
Ilyen "kínok" között vergődtünk, mikor szóltak, hogy álljunk be a színpad széléhez, bevonul a 12. és utána mi jövünk. Pánik, és az utolsó másodpercet is kihasználtuk a lépések gyakorlása.
A 12. bevonult és meghallottuk a zenénk. Mosolyogva egymásra néztünk és elindultunk kifelé. Az első lépések után én személy szerint megnyugodtam. Már a második 8 ütemnél velünk tapsolt a közönség ezzel mosolyt csalva az arcunkra. Volt egy rész, ahol 2 lányt (köztük engem) két fiú kinyújtott kezeinél fogva tol ki a magasba, előttük pedig szaltózik, illetve cigánykerekezik 3 ember. Felhangzottak az első ujjongások, mi pedig egyre növő önbizalommal és energiával csináltuk tovább.
Mikor befejeztük a 12. osztály állva tapsolt minket. Hihetetlen jó érzés volt. A színpadról egyenesen a nézőtérre rohantunk, ugyanis az osztályunkból pár ember a South Park egyes részeit szinkronizálta át a 12. osztály tagjainak aranyköpéseivel. Voltak nagy nevetések, még ha számunkra 1-2 poén nem is volt teljesen érthető. Lényeg, hogy ők értették és tetszett nekik.
Az ezt követő percek voltak érdekesek. Le kellett volna mosnunk a festéket az arcunkról és a kezünkről. Igen ám, de az arcunkról nem jött le maradéktalanul. Maja törzsfőnök lányaiból lettek enyhén narancssárga foltos fejű zombik. Végül egy kis sminkkorrekcióval eltüntettük a nyomokat.(Lánynak lenni előny volt most.A fiúk nem tudom, mit csináltak. : D) Végignéztük a 12.-esek táncait, majd angolosan távoztunk.
Mi nem az ezt követő after party-n voltunk, bementünk a városba 4-en és ott folytattuk az estét a már-már szokásossá vált helyünkön. A héven történt egy kis alapozás aztán beültünk a Jászainál a mekibe. Az első sokkhatások itt értek az este folyamán. Jókedvűen beszélgettünk, nosztalgiáztunk szigetes élményekkel, amikor láttuk hogy az egyik biztonságiőr odahajol Chi-hez és elsüti a mi egyik poénunkat, amit épp az előbb emlegettünk. Mikor elvette a kezét a szája elől láthatóvá vált az igen színvonalas "Maunika sóba" illő vigyora is. Nem kellett unszolni, sokkhatás alatt azonnal elhagytuk a mekit.
A 2-es villamossal terveztünk tovább menni. A karácsonyi feldíszített villamossal szerettünk volna menni de az éppakor ment el. Chi kezdetben hajthatatlan volt, hogy várjuk meg, még a villamos sofőrt ismegkérdezte, hogy mikor jön megint. A lábaink térdig lefagytak, ezenkívül az enyémek még fájtak is, úgyhogy úgy döntöttem, hogy ha jönnek velem, ha nem, én megyek a díszítetlen, de FŰTÖTT villamoson, ahol le lehet ülni. Mindenki belátta, hogy ez a legésszerűbb.És út közben sehol nem láttuk visszafelé menni a díszített villamost, így jó döntés volt, különben hajnal 4-ig ott álltunk volna díszített villamosra várva..
A helyre érve ért az első megdöbbenés: mindenki ül és beszélget,a tánctéren senki. Lepakoltuk a cuccunkat és rögtön elkezdtünk karaoke számokat nézegetni, mondván mi majd felpörgetjük egy kicsit a társaságot. Kicsit nyúztuk a DJ-ket és nemsoká beindult a karaoke, és egy hatalmas buli kerekedett belőle. :)

Hajnali 3 körül kezdett meghalni a buli, velünk együtt, úgyhogy az indulás mellett döntöttünk.A helyről kilépve megcsapott a jéghideg hajnali szél és előre láttam amin jégkockává fagyva dőlök majd be a házba. Jobb ötlet híján kigyalogoltunk a Deák térre, hátha megy onnan valami busz. Kinéztük magunknak a 914-est, az megáll a nyugatinál , addig nézünk valami helyet út közben, ami nyitva van és lehet enni vagy inni kapni. Hát nem lett. Ilyenkor persze az összes meki zárva, minden meghalva, a busz megtömve. Leszálltunk a nyugatinál és nem tudtuk hogyan tovább. Mivel majd megfagytunk az első buszra felszálltunk, ami jött. Később már nem bántam, enyhén szólva megdöbbentő találkozásban volt részem.

Az este zárásaként beültünk a Mammutba melegedni egy kicsit, majd mikor már tudtuk, hogy van hév, hazafelé vettük az irányt.
Azt hiszem ez egy majdnem tökéletes este volt. Bár azt nem bántam volna, ha pár fokkal melegebb van..
(Panasz nélkül nincs is igazi ancsi blog ugye?:D)

Bécs

Élőhulla állapotok uralkodnak. Pedig már vasárnap van. Téli fáradtság? Meglehet. Nálam tavaszi és őszi is van ám. Egyedül a nyár az egyetlen évszak, amit magaménak érzek és kötelességemnek érzem, hogy friss legyek. Szóval vissza az eredeti témához. Bécs.
Aki arra voksolt, hogy én 1001%, hogy nem fogok felkelni 4-kor, annak gratulálok, nyert egy elismerő egyszemélyes tapsvihart tőlem. Valamikor álmomban lecsaptam az ébresztőórám és halál lelki nyugalommal aludtam tovább. 5 előtt pár perccel jött be anyukám, hogy na mi van, nem megyek? Bevallom, megfordult a fejemben, hogy visszadőlök és alszom inkább..
Végül mégis az ultragyors készülődés mellett döntöttem, ha már apukám volt olyan rendes, hogy fölkelt miattam, hogy elvigyen kocsival a buszig. Szóval nem volt más dolgom csak kimászni a kapuig és bedőlni a kocsiba, majd Szentendrén kikászálódni. A busz még nem volt ott, csak pár ember lézengett a megbeszélt helyen. A társaság nem vonzott különösebben két emberen kívül (későbbiekben V. és N...nem, nem célom felvonultatni az egész ábécét, nyugalom.). Végül csodával határos módon mindenki megérkezett hatra. Vérre menő harcok mentek a hátsó helyekért, de mindenki él azért. Szemügyre vettük a velünk tartó tanárokat és keserű vigyorral az arcunkon nyugtáztuk, hogy katasztrófa utunk lesz.
Nem sokkal a határ előtt megálltunk, egy kis átmozgató pihenőre. Az idegenvezető bemondta a mikrofonba: 10 perc múlva ugyanitt. Rendben. Igen ám, de kapásból a benzinkút wc-jénél egy 20 perces sor ácsorgott, így arról mindenki gyorsan le is mondott, különben torkunk szegik.
Gurultunk tovább, szinte észre sem vettük, hogy átértünk a határon, éppen csak a német nyelvű táblák jelezték, hogy mégis. Na meg a kedves idegenvezető hölgy..
Nem sokkal az után, hogy átléptük az országhatárt egy hihetetlen monoton beszámolóba kezdett Ausztria történelméről, de úgy körülbelül a 8. századtól..Talán mondanom sem kell, hogy a fél busz elaludt..a másik fele meg válogatott hülye kérdésekkel bombázta az idegenvezetőt.
Megtudtuk, hogy ide köthető a híres mesekezdés:

- ...és innen ered az Óperenciás tenger, a híres mesekezdés és az üveghegyek is léteznek .
- És a kurta farkú malac?:O

És ez csak egy a sok közül.
Ezt követően egy 1 órás (megjegyzem, fölösleges) pihenőt kaptunk egy Bécs melletti bevásárlóközpontnál. Megcéloztuk a mosdót, itt is várni kellett, de mikor nyílt az egyik ajtó mindhármunk agyán átfutott, hogy vakok vagyunk és rossz mosdóba jöttünk be. Egy elsőre beazonosíthatatlan nemű ember trappolt ki az egyik fülkéből. Második ránézésre azért kiderült, hogy nő. Azt hiszem..
Többek közt körbebalettoztuk az ottani spar-t olcsó inni után kutatva, majd élelmes gyerekek módjára bevetettük magunkat a játékboltba is. Persze minden csörgő vackot ki kellett próbálni, és lerántottam magamra egy 160 centis plüssmackót a felső polcról, ami mögül ki sem láttam és megtartani is alig bírtam. Megint igazi kisgyereknek éreztem magam.^^
A" gyereknap" hamar véget ért, de vigasztalt a tudat, hogy 20 perc és egy tonna csoki között csorgathatom a nyálam.
A következő állomás: Csokimúzeum.
A buszon megkaptuk a belépőket és közölték velünk, hogy van rajta egy másfél eurós kupon, amit a múzeum boltjában le lehet vásárolni. Összemosolyogtunk a többiekkel, hogy jaj de jó, biztos valami csillagászati árú csokiszobor árából fog ez a másfél euró lejönni. Még fél órát várnunk kellett, míg bemehettünk, addig be akartunk menni a boltba körülnézni, de az egyik eladónő az orrunkra csapta az ajtót és mondott valamit németül. Ennyire azért csak nincs bűnöző fejünk, hogy egy boltba se engedjenek be.. (Mint később kiderült, csak a múzeum megtekintése után lehetett bemenni.)
Kapásból a belépésnél kaptunk kóstolót , de az utána levetített 20 perces német nyelvű bemutatófilm el is szívta azt a plusz energiát mindenkiből. A 45 főből jó ha a tanárnő és egy-két németes értette, mi, többiek csak lestünk. (angol, francia) Utána körbe lettünk vezetve a múzeumon, bemutatták hogyan lesz a kakaóbabból finom ehető csoki, láttunk Oscar-díjas csokiszobrokat és kóstoltunk 3 csokiszökőkútból is . (Luxuskodunk, bizony ám.)
Szép volt, jó olt, de már nem akartunk mást, csak elszabadulni és a magunk kötetlen útját járni és büntetlenül hülyéskedni. Nem volt sok buszút hátra, de az idegenvezető hozta a formáját és a maradék 15 perces úton még beleerőszakolt a fejünkbe egy tonna információt a városról, így kétszer annyinak tűnt.

Végre megállt a busz , leszálltunk a városháza előtt és még hallottuk, hogy a tanárnő bemondja a mikrofonba, hogy aki akar velük tarthat egy gyalogos városnéző túrára, de aki nem szeretne...
Innentől képszakadás, mi hárman, V., N. és én már ott sem voltunk. Nem hazudtoltam meg önmagam, rögtön kijelentettem, hogy nekem egy meki KELL. Most.
Gyorsan megtaláltuk. ( A kifejlett érzékek, ugye.) Angolul kértük a kajánkat, szerintem értelmesen és érthetően, a zseni eladó mégis németül kérdezgetett vissza..Na mondom ez így szép lesz. Végül sikerült magunkat megértetni és én 2 sajtburger büszke tulajdonosaként távoztam. Út közben lesokkoltunk pár igen humoros srácot, akik kaján vigyorral magyarul köszöntek be nekünk. Persze rezzenéstelen arccal köszöntünk vissza, ők meg meglepetten tovább álltak. Pedig Bécsben már szinte minden második ember magyar..na mindegy.
Meki után úgy döntöttünk, hogy kell egy kis ébresztő, így a a Hősök teréhez legközelebbi Starbucks kávézó volt a következő célpont. Mivel ilyen kávézó nincs Magyarországon, így meg akartuk adni a módját, de ahogy szemügyre vettük az árakat az első lelki sokk után vettünk egy-egy vaniliás lattét. Isteni finom volt, csak épp 4,40 euró. (Igen..Szóval azért ennyire nem..)
Több mint egy órát sikerült ott eltölteni és vészesen fogyott az időnk. Két nevetőgörcs között ellőttünk pár képet a kávézóról és magunkról. (Nem publikus. :'D)
Ezt követően átsétáltunk a Mariahilfer-re nézelődni. Még én is élveztem, aki utál vásárolni. Benéztünk egy tipikusan olyan boltba , ahol minden kapható ami vicces/aranyos/kreatív, csak épp használni nem tudod semmire. Itt sikerült is bevásárolni. Vettem húgomnak ajándékot, és persze magamnak is. Utána elkezdtünk visszafelé sétálni, belekalkulálva az időnkbe a minimum 80-szori eltévedést. Legyetek büszkék ránk, elsőre megtaláltuk a karácsonyi vásárhoz vezető utat! *büszke vigyor*
Az ott lévő lángos-puncs-forralt bor-vattacukor illat teljesen behálózta a tüdőnk, és nekem speciel teljesen ünnapi hangulaton lett. Ránéztünk az órára és csalódottan konstatáltuk, hogy fél óra és indulunk vissza.. Én még mindenképp akartam venni valamit, ami tényleg Bécsre emlékeztet (és nem ehető) . Egy "I love Vienna" kulcstartót ki is néztem magamnak a Mariahilfer-en, de 6 eurót nem voltam hajlandó kiadni érte. Úgy voltam vele, hogy majd a vásárban biztos lesz olcsóbban valami ilyesmi, majd ott veszek. A fél óra alatt rendesen körbejártuk a vásárt, de semmi ilyesmit nem találtunk.

Nem baj..az emlékek megvannak!^^

A visszaút teljes kóma, így arról nem számolnék be különösebben. Egy pár tanár-kiakasztáson (Tanárnő folyóügy-gondok vannak, megállunk a következő benzinkútnál UGYEE?? ..ez mondjuk pont én voltam.) és az este folytatásaként betervezett buli meghiúsulásán kívül nem történt semmi érdekes.

A beszámoló késéséért elnézést. Internetbácsi nem szeret engem..

Világot látunk

Már most az álmos ájuldozás kerülget, ha belegondolok, hogy én holnap hajnali 4-kor kelek. Tudom, nem panaszkodni akarok, valaki munkába kel olyankor..de..de de gimnazista fejlődő szervezet az enyém, kérem!
Hogy miért? a Rákóczis gimnazisták mennek világot látni. Remélhetőleg 4 óra utazás után valahol Bécsben fogunk kikötni. A suli minden évben szervez Bécsbe kirándulást (adventi vásár, egyebek). Úgy döntöttünk idén is ott a helyünk.
Az idei program csokimúzeum. Mintha csak nekem találták volna ki! Bár..szerintem betesszük a lábunkat és 5 perc múlva hűlt helye a tonna csokinak. *felszínre tör a zabagép-ancsi* Utána szabadon kószálhatunk a városban..elvileg. Mariahilfer Strasse , karácsonyi vásár, cukorbevonatos alma, csokiba mártott eper, Starbucks kávézó, őrült beszélgetések, csekély angoltudás fitogtatása, nagy meglepetések, remélhetőleg nem buszlekésés, és remélhetőleg nem támad le megint egy hittérítő, mint tavaly előtt. (Épp a buszt kerestük egy páran és odajött hozzánk, hogy ne paráználkodjunk! Nem tudom, ő mit látott, de mi csak sétáltunk egymás mellett..Az egyik srác leállt vele vitatkozni, hogy mi csak osztálytársak vagyunk. Nem kellett volna. Fél óra múlva már fölszaladt a hangerő és azon kaptuk magunkat, hogy azt bizonygattuk Bécs utcáin, hogy Jézus ide vagy oda, nem feküdtünk le egymással semelyik kis sikátorban..Igen, számoljatok. 14.)

Fényképező a zsebben. Reszkess Ausztria!