Ünnepek, előzmény és utóhatás

ancsi újra itt, jupí!

A T-com és az Invitel közös karácsonyi ajándéka a családunknak egy 1hetes netmegvonás volt. Csókoltatom az alkalmazottakat, kiváltképp azok édesanyját. Voltak emlegetve az 1 hét alatt.

Szerintem kezdjük a legelején. 19.-én, szombaton a barátokkal nyakunkba vettük a várost. Mivel kivételesen abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy nem volt suli (pedig eddig komolyan minden szivatós plusz napon meg kellett jelenni, most valamilyen csoda folytán mégsem) így jobb alkalom nem is lehetett volna a még hiányzó ajándékok beszerzésére. Persze sunyiban mindenki összebeszélt mindenkivel, hogy közösen veszik/vesszük, így kész haditervvel indultunk útnak. Kit, mikor és hova kell elcsalni, ki-hova-kivel megy, stb. Ja, és el ne szóljuk magunkat a másik előtt. Személy szerint én ettől tartottam a legjobban. Nem mintha pletykás lennék, szó se róla, csak már olyan szinten szétszórt voltam, hogy minden koncentrációt igénybe vett egy szimpla msn-beszélgetés is. Félúton elváltunk egymástól, és a Chi-Gyöngyi-én alkotta hármas a Deák térre indult egy negyedik személy ajándékáért. Nem volt könnyű menet, a többiek úgy tudták, mi könyvtárba indultunk, tehát nem volt sok időnk. Az elégedett vigyor hamar az arcunkra fagyott, mikor kiértünk az aluljáróból. Szó szerint és képletesen is. Komplett kis Oroszország fogadott minket. A jeges szél kitűnően telefújta mindenki arcát hóval, a csizmánk pedig átkereszteltük korcsolyának, ugyanis rendesen lépni képtelenség volt benne. Ez az én formám..
A kezdeti sokk után egymásba kapaszkodva elindultunk megkeresni a boltot, de tekintve, hogy az orrunkig sem láttunk, azt sem tudtuk merre kéne. Tehát telefon elő, útvonaltervezőként pedig Chi apukája szolgált. Egy "kis tévelygés" után végül meglett a bolt, de majdnem csúfos lebukás lett a vége. Már épp fizettük volna az ajándékot, mikor Chi telefonja megszólalt. A következő beszélgetés zajlott le:
- Szia Tomi, mindjárt megyünk, most fizetjük a Niki ajándékát és.. - Szia, Niki vagyok, úgyhogy ne mondd tovább. :D
Átkoztuk egy darabig a háttérben röhögő Tomit, hogy ennyi esze volt és odaadta a telefonját Nikinek, aztán nehéz szívvel búcsút vettünk a jó meleg üzlettől és a türelmetlen,zárni készülő boltos fickótól, hogy a megbeszélt találkozóhelyre induljunk. Kiderült, hogy akadtak ott is kisebb gubancok az ajándékokkal, de már mindenki hulla volt, így bedőltünk a nyugati téri mekibe melegedni (meg persze nem utolsó sorban enni) .


Kettőt pislogtunk, és máris megint a suliban találtuk magunkat. Kedden. Fölöslegesen. Igazából azt sem tudtuk kinek az óráján ülünk épp. Volt, hogy pár 12.-es is leledzett nálunk. Volt terem ahol egy tanár sem volt, valahol három beszélgetett és kávézott.. Szóval értelme tényleg semmi. Gyorsan lezavartunk egy úgyszint fölösleges osztálykarácsonyt és végre útnak indulhattunk a saját kis baráti karácsonyunkat megtartani. Megmásztunk egy mini Mount Everestet egy teázóig, hála Szentendre csodás fekvésének. Fölöslegesen. A tulaj (?) közölte velünk, hogy a másnapi rendezvény előkészületei miatt ma (naná,PONT ma) nem tartanak nyitva. Sebaj. Volt egy B tervünk, lecsúszkáltunk odáig és közben feltaláltuk a tört fehér karácsony fogalmát. Mikor megérkeztünk, akkor ért a második csapás. Ez a hely már kívülről le is volt lakatolva! Így utólag visszagondolva lehet a sors keze.
Végső megoldásként Chi fölajánlotta, hogy menjünk át hozzájuk. Senki nem ellenkezett, Chi anyukája örömmel fogadta a 6 fős kis csapatunkat. Nekem személy szerint abszolút nem volt karácsonyi hangulatom (a suliban magnóról szóló jingle bells után sem, sőt leginkább fojtogatni lett volna kedvem a 20. szám meghallgatása után..), de Chi-ék házában képtelenség, hogy valakinek ne legyen. Szépen feldíszítve minden, karácsonyi zene, aranyos, sütit sütő, mosolygós anyuka, sütiillat..Hmm.^^ Chi-anyu rövid időn belül egy mini mennyországot varázsolt elénk. Az asztalra került szilvás, mézes tea, forró kávé, szaloncukor, frissen sütött gesztenyés bejgli és később felajánlott mindenkinek Bacardit, amit mi az első meglepettség után örömmel el is fogadtunk. Voltak nagy nevetések az ajándékok bontogatása közben is, mindenki örült, boldog volt.
Hát így végződött az első közös karácsonyunk. És ha rajtam múlik, nem az utolsó! :) Az első stresszadag leadva. De nem sokáig..
Karácsonyozás után nagy vidáman hazaugráltam, és az a hír fogadott, hogy meghalt a net. Száj lebiggyesztve, szemeimmel viszont igyekeztem a modemet szuggerálni. Sávszélesítést kértünk, és ez elvileg szünetmentes szolgáltatás lett volna, de valamilyen oknál fogva mégsem volt net. Na puff. Megy a telefon. Mi történt? Ez így nem ér. Ó, ők beállították, ők nem tehetnek semmiről, ezért nem ők a felelősek, menjünk a T-com-hoz. Ott ugyanez játszódott le, azzal a különbséggel, hogy ők meg az Invitelre mutogattak..


Lassan eljött a csütörtök. Kinéztem az ablakon és szembesültem a ténnyel, hogy még a tört fehér karácsonyunk sem lett. Minden hó elolvadt. Az alvós pólómban, kócosan kivonszoltam magam a nappaliig, megcsapta az orrom a fenyő illat és az azzal keveredő karácsonyi kajáké is. Leültem a fotelba és pár óráig nem is igen mozdultam semerre sem. Időnként magamhoz zsonglőrködtem a távirányítót és leragadtam egy-egy filmnél, amiket kivételesen nem 50szer, hanem csak 49-szer láttam eddig. Ki ne lógjanak már a sorból..
A net felől semmi hír, már nem is bíztunk benne, hogy aznap lesz. Elvégre ha eddig lusták voltak megcsinálni, majd pont karácsonykor a jó meleg szobából fognak elmozdulni csak azért, hogy velünk foglalkozzanak.Persze. Mindenki tök rosszul érezte magát, egy darab e-mail-t sem tudtunk így küldeni, vagy válaszolni az ilyen úton kapott üdvözletekre. Semmit.. Én persze előre intézkedtem és előző este idevésettem Chi-vel a jókívánságaimat, amit ezúton is nagyon köszönök, hogy megtette nekem!^^
Estére a család gyarapodott egy nagymamával (meg 10 tábla epres milkacsokival..) és 5-en töltöttük a karácsony estét. Én gazdagabb lettem egy kész kis könyvarzenállal és a kapott pénzből azóta ruhák, cipő és táska lett.
Rosszullétig ettem magam sütivel, és a nap méltó zárásaként hajnalig olvastam.^^
Másnap kicsit nehézkesre sikerült a fölkelés, de muszáj volt, ebédre volt hivatalos a család Anyu unokatestvéréékhez. Mindenki örült mindenkinek, csodálkoztak, hogy megnőttünk, jókat beszélgettünk, az asztalon valóságos kaja- és süti hegyek tornyosultak, amit igyekeztünk pusztítani meg egyebek.(Kaptunk névre szóló finom muffint.^^ *ugrál*)
Mindent összevetve egész jó kis karácsonyt tudhatok magam mögött, egy jó nagy adag stressz is lekerült így a vállamról. Egyedül a net hiánya szúrta szemem..de az nagyon. Szembe kellett néznem vele, hogy mára az összes baráttal itt beszélgetek, akár csak a találkozókat, vagy az ahhoz szükséges menetrendeket, mindent. És bizony hiányzott a blog is.Lényegében, ha kicsit erősen akarok fogalmazni, száműzve lettem a való életbe.
A hétvégéről különösebben nem ejtenék szót, csiga lassúsággal ment el, és kínomban elmentem a húgommal vásárolni. (Kétségbeesés magas foka. Utálok vásárolni.)

A hétfőben volt az utolsó reményem. Vártam és vártam. Mivel nem jelentkeztek apa felhívta őket délután, hogy most csináljanak valamit, mert szolgáltatót váltunk, ha nem. Ez utána bejelentés után voltak oly szívesek közölni, hogy ők rontották el, véletlenül 10megás sávszélességet állítottak be a 8 helyett. És ezt már nem bírja a modem. Nem áll módukban (!) visszaállítani, új modemet kell venni. Már láttam, hogy apa fejében szalad fölfelé a pumpa. Ezt igazán mondhatták volna egy hete is. Legalább annyit, ha már az ő hülyeségük miatt szállt el a net..Dühöt félretéve apáék nekivágtak este 8-kor, hogy modemet vegyenek és mindenki nagy örömére este 11-re már kész is volt. Esküszöm egy profi akadályfutó is megirigyelhette volna a sebességet és profizmust, amivel elszáguldottam a szobámig, mikor apa kiabált,hogy: KÉSZ,MEHETSZ GÉPHEZ! ^^

Az euforikus öröm egész hajnalig tartott, amíg szép csöndben ki nem dőltem.

Nem volt jó döntés. Minden időhúzást, gépezést és fogmosást-fürdést, olvasást beleszámítva hajnal 3-kor dőltem ágyba és ma 8 körül kelnem kellett. 8-ból lett 9 ,de ezt már megszokhattátok.. Apának hála beértünk időre. Amikor be kellett jelentkezni, a nő, aki felvette az adatokat, feltett nekem egy olyan kérdést, hogy a leánykori nevem is Diós Anna-e.. Nem tudtam hova tenni a kérdést, szerintem a 16 (lassan 17,nee) évemnél egy nappal sem nézek ki többnek. Férjezett nőnek meg pláne nem. Aztán végül felnézett a monitorból és hümmögve elnézést kért. Ki érti ezt?..
Időpontra mentünk így azonnal behívott a dokinéni és nem kellett a büdös folyosón ülni órákig. Megnyugtató volt. Utána anyával megcéloztunk egy mekit és ünnepélyesen megebédeltünk.A villamoson hazafelé nem messze tőlünk ült 2 aranyos 4 év körüli gyerek. Amikor a Margit hídra értünk látták, hogy szét van szedve és elkezdtek pánikolni, hogy le fogunk zuhanni és mindenki meg fog halni. Persze seperc alatt megnyugtatták magukat azzal, hogy majd kiúsznak, a Barbi nénit(feltehetőleg a nő, aki velük volt) meg otthagyják és ha kiúsztak, keresnek pénzt, sook-sok pénzt és nyugdíjba mennek. 4 éves logikával így néz ki a világ. Ők már 4 évesen nyugdíjaznák magukat. Nem bírtam ki nevetés nélkül.:D



Büszkén jelentem minden rendben, testileg-lelkileg. Éééés most legszívesebben egyenként megölelném minden egyes olvasómat.^^

Íme, egy karácsonyi sztárfotó a Diós testvérpárról. A dátum ne tévesszen meg senkit.