Bécs

Élőhulla állapotok uralkodnak. Pedig már vasárnap van. Téli fáradtság? Meglehet. Nálam tavaszi és őszi is van ám. Egyedül a nyár az egyetlen évszak, amit magaménak érzek és kötelességemnek érzem, hogy friss legyek. Szóval vissza az eredeti témához. Bécs.
Aki arra voksolt, hogy én 1001%, hogy nem fogok felkelni 4-kor, annak gratulálok, nyert egy elismerő egyszemélyes tapsvihart tőlem. Valamikor álmomban lecsaptam az ébresztőórám és halál lelki nyugalommal aludtam tovább. 5 előtt pár perccel jött be anyukám, hogy na mi van, nem megyek? Bevallom, megfordult a fejemben, hogy visszadőlök és alszom inkább..
Végül mégis az ultragyors készülődés mellett döntöttem, ha már apukám volt olyan rendes, hogy fölkelt miattam, hogy elvigyen kocsival a buszig. Szóval nem volt más dolgom csak kimászni a kapuig és bedőlni a kocsiba, majd Szentendrén kikászálódni. A busz még nem volt ott, csak pár ember lézengett a megbeszélt helyen. A társaság nem vonzott különösebben két emberen kívül (későbbiekben V. és N...nem, nem célom felvonultatni az egész ábécét, nyugalom.). Végül csodával határos módon mindenki megérkezett hatra. Vérre menő harcok mentek a hátsó helyekért, de mindenki él azért. Szemügyre vettük a velünk tartó tanárokat és keserű vigyorral az arcunkon nyugtáztuk, hogy katasztrófa utunk lesz.
Nem sokkal a határ előtt megálltunk, egy kis átmozgató pihenőre. Az idegenvezető bemondta a mikrofonba: 10 perc múlva ugyanitt. Rendben. Igen ám, de kapásból a benzinkút wc-jénél egy 20 perces sor ácsorgott, így arról mindenki gyorsan le is mondott, különben torkunk szegik.
Gurultunk tovább, szinte észre sem vettük, hogy átértünk a határon, éppen csak a német nyelvű táblák jelezték, hogy mégis. Na meg a kedves idegenvezető hölgy..
Nem sokkal az után, hogy átléptük az országhatárt egy hihetetlen monoton beszámolóba kezdett Ausztria történelméről, de úgy körülbelül a 8. századtól..Talán mondanom sem kell, hogy a fél busz elaludt..a másik fele meg válogatott hülye kérdésekkel bombázta az idegenvezetőt.
Megtudtuk, hogy ide köthető a híres mesekezdés:

- ...és innen ered az Óperenciás tenger, a híres mesekezdés és az üveghegyek is léteznek .
- És a kurta farkú malac?:O

És ez csak egy a sok közül.
Ezt követően egy 1 órás (megjegyzem, fölösleges) pihenőt kaptunk egy Bécs melletti bevásárlóközpontnál. Megcéloztuk a mosdót, itt is várni kellett, de mikor nyílt az egyik ajtó mindhármunk agyán átfutott, hogy vakok vagyunk és rossz mosdóba jöttünk be. Egy elsőre beazonosíthatatlan nemű ember trappolt ki az egyik fülkéből. Második ránézésre azért kiderült, hogy nő. Azt hiszem..
Többek közt körbebalettoztuk az ottani spar-t olcsó inni után kutatva, majd élelmes gyerekek módjára bevetettük magunkat a játékboltba is. Persze minden csörgő vackot ki kellett próbálni, és lerántottam magamra egy 160 centis plüssmackót a felső polcról, ami mögül ki sem láttam és megtartani is alig bírtam. Megint igazi kisgyereknek éreztem magam.^^
A" gyereknap" hamar véget ért, de vigasztalt a tudat, hogy 20 perc és egy tonna csoki között csorgathatom a nyálam.
A következő állomás: Csokimúzeum.
A buszon megkaptuk a belépőket és közölték velünk, hogy van rajta egy másfél eurós kupon, amit a múzeum boltjában le lehet vásárolni. Összemosolyogtunk a többiekkel, hogy jaj de jó, biztos valami csillagászati árú csokiszobor árából fog ez a másfél euró lejönni. Még fél órát várnunk kellett, míg bemehettünk, addig be akartunk menni a boltba körülnézni, de az egyik eladónő az orrunkra csapta az ajtót és mondott valamit németül. Ennyire azért csak nincs bűnöző fejünk, hogy egy boltba se engedjenek be.. (Mint később kiderült, csak a múzeum megtekintése után lehetett bemenni.)
Kapásból a belépésnél kaptunk kóstolót , de az utána levetített 20 perces német nyelvű bemutatófilm el is szívta azt a plusz energiát mindenkiből. A 45 főből jó ha a tanárnő és egy-két németes értette, mi, többiek csak lestünk. (angol, francia) Utána körbe lettünk vezetve a múzeumon, bemutatták hogyan lesz a kakaóbabból finom ehető csoki, láttunk Oscar-díjas csokiszobrokat és kóstoltunk 3 csokiszökőkútból is . (Luxuskodunk, bizony ám.)
Szép volt, jó olt, de már nem akartunk mást, csak elszabadulni és a magunk kötetlen útját járni és büntetlenül hülyéskedni. Nem volt sok buszút hátra, de az idegenvezető hozta a formáját és a maradék 15 perces úton még beleerőszakolt a fejünkbe egy tonna információt a városról, így kétszer annyinak tűnt.

Végre megállt a busz , leszálltunk a városháza előtt és még hallottuk, hogy a tanárnő bemondja a mikrofonba, hogy aki akar velük tarthat egy gyalogos városnéző túrára, de aki nem szeretne...
Innentől képszakadás, mi hárman, V., N. és én már ott sem voltunk. Nem hazudtoltam meg önmagam, rögtön kijelentettem, hogy nekem egy meki KELL. Most.
Gyorsan megtaláltuk. ( A kifejlett érzékek, ugye.) Angolul kértük a kajánkat, szerintem értelmesen és érthetően, a zseni eladó mégis németül kérdezgetett vissza..Na mondom ez így szép lesz. Végül sikerült magunkat megértetni és én 2 sajtburger büszke tulajdonosaként távoztam. Út közben lesokkoltunk pár igen humoros srácot, akik kaján vigyorral magyarul köszöntek be nekünk. Persze rezzenéstelen arccal köszöntünk vissza, ők meg meglepetten tovább álltak. Pedig Bécsben már szinte minden második ember magyar..na mindegy.
Meki után úgy döntöttünk, hogy kell egy kis ébresztő, így a a Hősök teréhez legközelebbi Starbucks kávézó volt a következő célpont. Mivel ilyen kávézó nincs Magyarországon, így meg akartuk adni a módját, de ahogy szemügyre vettük az árakat az első lelki sokk után vettünk egy-egy vaniliás lattét. Isteni finom volt, csak épp 4,40 euró. (Igen..Szóval azért ennyire nem..)
Több mint egy órát sikerült ott eltölteni és vészesen fogyott az időnk. Két nevetőgörcs között ellőttünk pár képet a kávézóról és magunkról. (Nem publikus. :'D)
Ezt követően átsétáltunk a Mariahilfer-re nézelődni. Még én is élveztem, aki utál vásárolni. Benéztünk egy tipikusan olyan boltba , ahol minden kapható ami vicces/aranyos/kreatív, csak épp használni nem tudod semmire. Itt sikerült is bevásárolni. Vettem húgomnak ajándékot, és persze magamnak is. Utána elkezdtünk visszafelé sétálni, belekalkulálva az időnkbe a minimum 80-szori eltévedést. Legyetek büszkék ránk, elsőre megtaláltuk a karácsonyi vásárhoz vezető utat! *büszke vigyor*
Az ott lévő lángos-puncs-forralt bor-vattacukor illat teljesen behálózta a tüdőnk, és nekem speciel teljesen ünnapi hangulaton lett. Ránéztünk az órára és csalódottan konstatáltuk, hogy fél óra és indulunk vissza.. Én még mindenképp akartam venni valamit, ami tényleg Bécsre emlékeztet (és nem ehető) . Egy "I love Vienna" kulcstartót ki is néztem magamnak a Mariahilfer-en, de 6 eurót nem voltam hajlandó kiadni érte. Úgy voltam vele, hogy majd a vásárban biztos lesz olcsóbban valami ilyesmi, majd ott veszek. A fél óra alatt rendesen körbejártuk a vásárt, de semmi ilyesmit nem találtunk.

Nem baj..az emlékek megvannak!^^

A visszaút teljes kóma, így arról nem számolnék be különösebben. Egy pár tanár-kiakasztáson (Tanárnő folyóügy-gondok vannak, megállunk a következő benzinkútnál UGYEE?? ..ez mondjuk pont én voltam.) és az este folytatásaként betervezett buli meghiúsulásán kívül nem történt semmi érdekes.

A beszámoló késéséért elnézést. Internetbácsi nem szeret engem..