Ami tegnap elmaradt: Tükör II.

Ott állt telefonnal a kezében , és bár Balázs már rég lerakta, elmotyogott egy halk sziát. Visszaült a helyére és csalódottan rajzolni kezdett az egyik füzetébe. Miért van ez mindig? Valamilyen oknál fogva minden lemondásra kerül. Koncertek, bulik, szimpla baráti találkozók. Megfázott, aztán hirtelen dolga akadt, vagy simán elérhetetlenné tette magát. Nem értette, talán már egy kicsit félt is megtudni az igazat.
Balázs mindig ott volt neki a monitor másik oldalán. Feltétel nélkül bízott benne, pedig sosem látta.Rengeteget segített neki kedves baráti beszélgetésekkel. Sokszor észre sem vették hány órája beszélgetnek már. Épp csak egy baráti ölelést nem kapott soha. Pedig arra lett volna a legnagyobb szüksége.
Gondolkodásából barátnője zökkentette ki. Felugrott Zoé asztalára és nevetve lóbálni kezdte a papírdarabot, amit nem rég az asztalára csúsztatott.
- Hülyéskedsz? Persze, hogy megyek. Oltári buli lesz. - ekkor észrevette, hogy Zoé arcán már nyoma sincs a cinkos vigyornak.- Hékás, miért lógatod az orrod?
- Á, semmi. Nem megyek este.
-Na ne. Elmondod mi a baj. Most. B-vel kezdődik?
Zoé felnézett a füzetéből és válaszul még összébb szorította a száját.
-Éreztem. De tudod mit? Akkor is jössz, és jól fogod érezni magad. Nem engedheted, hogy elrontsa az estéd. 7-re ott vagyok nálatok. Nem lógsz meg.- ezzel sarkon fordult és a büfé felé indult.
Zoé a fejét fogta, és valahol igazat is adott barátnőjének. Nem engedheti..
-Hé, várj.. - fölpattant és barátnője után futott.- Rendben, megyek.
Barátnője arcára fülig érő vigyor ült ki és megölelték egymást. Ezért már megérte. Egymást átkarolva sétáltak a büféig, hogy magunkba öntsék az életmentő kávé adagot.
A nap hátralévő része nem várt gyorsasággal telt el.
Zoé azon kapta magát, hogy egy hatalmas ruha kötegen próbálja keresztülverekedni magát, hogy ajtót tudjon nyitni barátnőjének. Egy lány, és a bulira készülődés romjai..
-Te még rosszabb vagy, mint én.- egymásra néztek és egyszerre buggyant ki belőlük a nevetés.
Zoénak már csak annyi dolga akadt, hogy véleményezze barátnője percről percre változó smink-ötleteit. Nem túl sok élvezetet látott benne , így örömmel fogadta észrevételét: Elfogyott az alapozó.
- Ó, semmi gond. Itt a sarkon egy dm, leszaladok érte. 5 perc és itt is vagyok.
Gyorsan cipőt húzott, becsapta maga mögött a lakásuk ajtaját és kilépett az utcára. Amint egyedül maradt, ismét úrrá lett rajta a rosszkedv. Vajon Balázs most hogy érzi magát? Mit csinálhat?
Megállt a zebra előtt és várt. Telefonja zökkentette ki a mélázásból. A kijelzőre pillantott és megdöbbenve olvasta a nevet: Balázs. Agyából hirtelen kiszállt minden ép gondolat. Időközben a lámpa zöldre váltott és elindult. Nem nézett sem jobbra, sem balra, a kijelzőre szegezte tekintetét és erőt gyűjtött, hogy elolvassa az üzenetet.
Az út felénél járt, mikor egyre erősödő dudálás ütötte meg a fülét. Oldalra pillantott és földbe gyökerezett a lába. Lassított felvételként nézte végig, ahogy a hihetetlen sebességgel közeledő autó nekihajt. Ő maga eszméletlenül ért földet az út másik oldalán, ám telefonja csodával határos módon a kezében maradt. Sértetlenül..
Az utcában hirtelen megállt az élet. Senki nem mert mozdulni, körülbelül 1 percig egy hang sem hagyta el az utcán tartózkodó emberek torkát. A sofőr annyira megrémült tettétől, hogy tovább hajtott. Ekkorra már rengeteg ember vette körül az eszméletlenül fekvő Zoét, valaki a mentőket is kihívta.
A nagy dudálásra és az utána következő rémült kiáltozásra Zoé barátnője is felkapta a fejét és kinézett az ablakon. Meglátta azt a rengeteg embert és ő is lefelé indult, hogy megnézze mi történt. Szíve mélyén érezte, hogy baj van, az emberek között mégis Zoét kereste, elvégre nemrég ment le a boltba. Utat tört magának a bámészkodó járókelők között és a szeme elé táruló szörnyű látványtól szája elé kapta a kezét és sírva fakadt.
-Zoé, úristen Zoé, neeee!- közelebb akart lépni de az időközben kiérkező mentősök hátrébb húzták.
Az egyik mentős a körülményekről kezdte faggatni a járókelőket, a másik kettő Zoé körül sürgölődött. Kivették a kezéből a telefont, sínbe rakták az egyik lábát, fejét bekötözték, majd óvatosan hordágyon betolták a mentőbe.
-Ön hozzátartozó esetleg?- fordult Zoé barátnőjéhez az egyik mentős.
-Ne..Nem. A barátnője vagyok.- még mindig zokogott.
- A szülei? Valami elérhetőséget tudna mondani?
-Persze..-gyorsan lediktálta Zoé édesanyjának a telefonszámát.- Ugye..ugye életben marad?
- Igen. A sérülései nem életveszélyesek, de minden csak akkor fog kiderülni, ha a kórházban megvizsgálták. Szeretne jönni?
Hevesen bólogatott, majd remegő lábakkal beszállt a mentőbe és a legközelebbi kórház felé száguldottak.

Pár órával később Zoé már begipszelve, rendesen ellátott sebekkel feküdt a hófehér kórházi ágyon. Mellette barátnője végig fogta a kezét. Közben szülei is megérkeztek és kifaggatták a halálra rémült lányt a történtekről. A rövid történetet nyöszörgés szakította félbe. Mindenki Zoét nézte. Kezdene magához térni? Közelebb mentek az ágyhoz, hogy hallják, hátha szüksége van valamire.
-Baa..zss..- szülei semmit nem értettek, ám barátnője a szája elé kapta a kezét. Balázs. Zoé biztos szeretné, ha ő is tudná..
Felkapta a kisszekrényről Zoé telefonját, kinézte a telefonszámot és írt egy sms-t a fiúnak.

"Zoé kórházban van. Elütötte egy autó.. A te nevedet motyogja. Gondoltam jobb, ha tudod. üdv: Orsi"

Időközben az orvosok kitessékelték Zoétól a látogatókat, mondván nyugalomra van szüksége. Orsi és a szülők nehezen bár, de tudomásul vették és magára hagyták a lányt.


Másnap reggel Zoé hunyorogva nézett körbe a kórteremben. Sehol senki.Most kitől kérdezze meg, hogy mi történt? Megpróbált felkelni, de észrevette, hogy lába gipszben van. Ekkor megpillantotta az ágya mellett árválkodó mankót, magához kapta és kibicegett vele a folyosóra, de rögtön meg is torpant. Pár méterre tőle egy barna hajú magas fiú ugyanígy tett. Nem akarta elhinni. Balázs..
Álltak egymással szemben, és egyikük sem lépett a másik felé. Mindkettejük arcán egy-egy könnycsepp gördült le..