Ünnepek, előzmény és utóhatás

ancsi újra itt, jupí!

A T-com és az Invitel közös karácsonyi ajándéka a családunknak egy 1hetes netmegvonás volt. Csókoltatom az alkalmazottakat, kiváltképp azok édesanyját. Voltak emlegetve az 1 hét alatt.

Szerintem kezdjük a legelején. 19.-én, szombaton a barátokkal nyakunkba vettük a várost. Mivel kivételesen abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy nem volt suli (pedig eddig komolyan minden szivatós plusz napon meg kellett jelenni, most valamilyen csoda folytán mégsem) így jobb alkalom nem is lehetett volna a még hiányzó ajándékok beszerzésére. Persze sunyiban mindenki összebeszélt mindenkivel, hogy közösen veszik/vesszük, így kész haditervvel indultunk útnak. Kit, mikor és hova kell elcsalni, ki-hova-kivel megy, stb. Ja, és el ne szóljuk magunkat a másik előtt. Személy szerint én ettől tartottam a legjobban. Nem mintha pletykás lennék, szó se róla, csak már olyan szinten szétszórt voltam, hogy minden koncentrációt igénybe vett egy szimpla msn-beszélgetés is. Félúton elváltunk egymástól, és a Chi-Gyöngyi-én alkotta hármas a Deák térre indult egy negyedik személy ajándékáért. Nem volt könnyű menet, a többiek úgy tudták, mi könyvtárba indultunk, tehát nem volt sok időnk. Az elégedett vigyor hamar az arcunkra fagyott, mikor kiértünk az aluljáróból. Szó szerint és képletesen is. Komplett kis Oroszország fogadott minket. A jeges szél kitűnően telefújta mindenki arcát hóval, a csizmánk pedig átkereszteltük korcsolyának, ugyanis rendesen lépni képtelenség volt benne. Ez az én formám..
A kezdeti sokk után egymásba kapaszkodva elindultunk megkeresni a boltot, de tekintve, hogy az orrunkig sem láttunk, azt sem tudtuk merre kéne. Tehát telefon elő, útvonaltervezőként pedig Chi apukája szolgált. Egy "kis tévelygés" után végül meglett a bolt, de majdnem csúfos lebukás lett a vége. Már épp fizettük volna az ajándékot, mikor Chi telefonja megszólalt. A következő beszélgetés zajlott le:
- Szia Tomi, mindjárt megyünk, most fizetjük a Niki ajándékát és.. - Szia, Niki vagyok, úgyhogy ne mondd tovább. :D
Átkoztuk egy darabig a háttérben röhögő Tomit, hogy ennyi esze volt és odaadta a telefonját Nikinek, aztán nehéz szívvel búcsút vettünk a jó meleg üzlettől és a türelmetlen,zárni készülő boltos fickótól, hogy a megbeszélt találkozóhelyre induljunk. Kiderült, hogy akadtak ott is kisebb gubancok az ajándékokkal, de már mindenki hulla volt, így bedőltünk a nyugati téri mekibe melegedni (meg persze nem utolsó sorban enni) .


Kettőt pislogtunk, és máris megint a suliban találtuk magunkat. Kedden. Fölöslegesen. Igazából azt sem tudtuk kinek az óráján ülünk épp. Volt, hogy pár 12.-es is leledzett nálunk. Volt terem ahol egy tanár sem volt, valahol három beszélgetett és kávézott.. Szóval értelme tényleg semmi. Gyorsan lezavartunk egy úgyszint fölösleges osztálykarácsonyt és végre útnak indulhattunk a saját kis baráti karácsonyunkat megtartani. Megmásztunk egy mini Mount Everestet egy teázóig, hála Szentendre csodás fekvésének. Fölöslegesen. A tulaj (?) közölte velünk, hogy a másnapi rendezvény előkészületei miatt ma (naná,PONT ma) nem tartanak nyitva. Sebaj. Volt egy B tervünk, lecsúszkáltunk odáig és közben feltaláltuk a tört fehér karácsony fogalmát. Mikor megérkeztünk, akkor ért a második csapás. Ez a hely már kívülről le is volt lakatolva! Így utólag visszagondolva lehet a sors keze.
Végső megoldásként Chi fölajánlotta, hogy menjünk át hozzájuk. Senki nem ellenkezett, Chi anyukája örömmel fogadta a 6 fős kis csapatunkat. Nekem személy szerint abszolút nem volt karácsonyi hangulatom (a suliban magnóról szóló jingle bells után sem, sőt leginkább fojtogatni lett volna kedvem a 20. szám meghallgatása után..), de Chi-ék házában képtelenség, hogy valakinek ne legyen. Szépen feldíszítve minden, karácsonyi zene, aranyos, sütit sütő, mosolygós anyuka, sütiillat..Hmm.^^ Chi-anyu rövid időn belül egy mini mennyországot varázsolt elénk. Az asztalra került szilvás, mézes tea, forró kávé, szaloncukor, frissen sütött gesztenyés bejgli és később felajánlott mindenkinek Bacardit, amit mi az első meglepettség után örömmel el is fogadtunk. Voltak nagy nevetések az ajándékok bontogatása közben is, mindenki örült, boldog volt.
Hát így végződött az első közös karácsonyunk. És ha rajtam múlik, nem az utolsó! :) Az első stresszadag leadva. De nem sokáig..
Karácsonyozás után nagy vidáman hazaugráltam, és az a hír fogadott, hogy meghalt a net. Száj lebiggyesztve, szemeimmel viszont igyekeztem a modemet szuggerálni. Sávszélesítést kértünk, és ez elvileg szünetmentes szolgáltatás lett volna, de valamilyen oknál fogva mégsem volt net. Na puff. Megy a telefon. Mi történt? Ez így nem ér. Ó, ők beállították, ők nem tehetnek semmiről, ezért nem ők a felelősek, menjünk a T-com-hoz. Ott ugyanez játszódott le, azzal a különbséggel, hogy ők meg az Invitelre mutogattak..


Lassan eljött a csütörtök. Kinéztem az ablakon és szembesültem a ténnyel, hogy még a tört fehér karácsonyunk sem lett. Minden hó elolvadt. Az alvós pólómban, kócosan kivonszoltam magam a nappaliig, megcsapta az orrom a fenyő illat és az azzal keveredő karácsonyi kajáké is. Leültem a fotelba és pár óráig nem is igen mozdultam semerre sem. Időnként magamhoz zsonglőrködtem a távirányítót és leragadtam egy-egy filmnél, amiket kivételesen nem 50szer, hanem csak 49-szer láttam eddig. Ki ne lógjanak már a sorból..
A net felől semmi hír, már nem is bíztunk benne, hogy aznap lesz. Elvégre ha eddig lusták voltak megcsinálni, majd pont karácsonykor a jó meleg szobából fognak elmozdulni csak azért, hogy velünk foglalkozzanak.Persze. Mindenki tök rosszul érezte magát, egy darab e-mail-t sem tudtunk így küldeni, vagy válaszolni az ilyen úton kapott üdvözletekre. Semmit.. Én persze előre intézkedtem és előző este idevésettem Chi-vel a jókívánságaimat, amit ezúton is nagyon köszönök, hogy megtette nekem!^^
Estére a család gyarapodott egy nagymamával (meg 10 tábla epres milkacsokival..) és 5-en töltöttük a karácsony estét. Én gazdagabb lettem egy kész kis könyvarzenállal és a kapott pénzből azóta ruhák, cipő és táska lett.
Rosszullétig ettem magam sütivel, és a nap méltó zárásaként hajnalig olvastam.^^
Másnap kicsit nehézkesre sikerült a fölkelés, de muszáj volt, ebédre volt hivatalos a család Anyu unokatestvéréékhez. Mindenki örült mindenkinek, csodálkoztak, hogy megnőttünk, jókat beszélgettünk, az asztalon valóságos kaja- és süti hegyek tornyosultak, amit igyekeztünk pusztítani meg egyebek.(Kaptunk névre szóló finom muffint.^^ *ugrál*)
Mindent összevetve egész jó kis karácsonyt tudhatok magam mögött, egy jó nagy adag stressz is lekerült így a vállamról. Egyedül a net hiánya szúrta szemem..de az nagyon. Szembe kellett néznem vele, hogy mára az összes baráttal itt beszélgetek, akár csak a találkozókat, vagy az ahhoz szükséges menetrendeket, mindent. És bizony hiányzott a blog is.Lényegében, ha kicsit erősen akarok fogalmazni, száműzve lettem a való életbe.
A hétvégéről különösebben nem ejtenék szót, csiga lassúsággal ment el, és kínomban elmentem a húgommal vásárolni. (Kétségbeesés magas foka. Utálok vásárolni.)

A hétfőben volt az utolsó reményem. Vártam és vártam. Mivel nem jelentkeztek apa felhívta őket délután, hogy most csináljanak valamit, mert szolgáltatót váltunk, ha nem. Ez utána bejelentés után voltak oly szívesek közölni, hogy ők rontották el, véletlenül 10megás sávszélességet állítottak be a 8 helyett. És ezt már nem bírja a modem. Nem áll módukban (!) visszaállítani, új modemet kell venni. Már láttam, hogy apa fejében szalad fölfelé a pumpa. Ezt igazán mondhatták volna egy hete is. Legalább annyit, ha már az ő hülyeségük miatt szállt el a net..Dühöt félretéve apáék nekivágtak este 8-kor, hogy modemet vegyenek és mindenki nagy örömére este 11-re már kész is volt. Esküszöm egy profi akadályfutó is megirigyelhette volna a sebességet és profizmust, amivel elszáguldottam a szobámig, mikor apa kiabált,hogy: KÉSZ,MEHETSZ GÉPHEZ! ^^

Az euforikus öröm egész hajnalig tartott, amíg szép csöndben ki nem dőltem.

Nem volt jó döntés. Minden időhúzást, gépezést és fogmosást-fürdést, olvasást beleszámítva hajnal 3-kor dőltem ágyba és ma 8 körül kelnem kellett. 8-ból lett 9 ,de ezt már megszokhattátok.. Apának hála beértünk időre. Amikor be kellett jelentkezni, a nő, aki felvette az adatokat, feltett nekem egy olyan kérdést, hogy a leánykori nevem is Diós Anna-e.. Nem tudtam hova tenni a kérdést, szerintem a 16 (lassan 17,nee) évemnél egy nappal sem nézek ki többnek. Férjezett nőnek meg pláne nem. Aztán végül felnézett a monitorból és hümmögve elnézést kért. Ki érti ezt?..
Időpontra mentünk így azonnal behívott a dokinéni és nem kellett a büdös folyosón ülni órákig. Megnyugtató volt. Utána anyával megcéloztunk egy mekit és ünnepélyesen megebédeltünk.A villamoson hazafelé nem messze tőlünk ült 2 aranyos 4 év körüli gyerek. Amikor a Margit hídra értünk látták, hogy szét van szedve és elkezdtek pánikolni, hogy le fogunk zuhanni és mindenki meg fog halni. Persze seperc alatt megnyugtatták magukat azzal, hogy majd kiúsznak, a Barbi nénit(feltehetőleg a nő, aki velük volt) meg otthagyják és ha kiúsztak, keresnek pénzt, sook-sok pénzt és nyugdíjba mennek. 4 éves logikával így néz ki a világ. Ők már 4 évesen nyugdíjaznák magukat. Nem bírtam ki nevetés nélkül.:D



Büszkén jelentem minden rendben, testileg-lelkileg. Éééés most legszívesebben egyenként megölelném minden egyes olvasómat.^^

Íme, egy karácsonyi sztárfotó a Diós testvérpárról. A dátum ne tévesszen meg senkit.

2 napja nincs netem,ezért nem írtam. Amint tudok jelentkezem. :)

Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet Mindenkinek!

Lelkizős, káoszos..

Teljes a káosz. Percek óta itt ülök, és az első mondaton kívül semmit nem írtam. Sokszor kapom magam olyasmin mostanság, hogy hazajövök, leülök és fogom a fejem. És semmihez nincs kedvem. Ha lenne olyan választógomb a naptárban, hogy "napok átalvása karácsonyig" (persze úgy, hogy eközben minden elintéződik magától, mint az ajándékvásárlás, hátralévő teljesen felesleges suliban töltendő napok, meg egyebek), gondolkodás nélkül megnyomnám. A suliban egyre közelgő érettségivel riogatnak, illetve, hogy mire mi odajutunk 100%, hogy a 11.félévi bizonyítvány is beleszámít a pontozásba. Persze karácsony előtt torlódott fel az összes nagyobb dolgozat, de kinek van már energiája ilyenkor tanulni? Rád nehezedik minden felelősség, az agyadba egy láthatatlan kéz karcolja bele a szülők által szajkózott egy mondatot: Magadnak tanulsz, nem nekünk! Tudom és mégis..Lényegében saját magammal viaskodom, már egy ideje. Lelkiismeret-furdalásom van, amiért nincs lelkiismeret-furdalás.
Karácsonyig minden nap van valami program, de én nem úgy vagyok programozva , hogy minden nap üdén pattanjak ki az ágyból, embert varázsoljak magamból, utána mászkáljak és vidáman beszélgessek bárkivel-bármivel. Nekem kell olyan, hogy pihenőnap..ne adj isten NAPOK, amikor csak ülök itthon a fotelben és szinte elfolyok a nyugalomtól.Néha azért is gyötör a bűntudat, amiért ilyen vagyok. Lehet, hogy mások is vannak így ezzel, de rajtuk sosem látszik. Én viszont nem egy embert bántottam már meg ezzel. Pedig nem akartam..
A nagy többség ismer egy ancsit aki mindig beszél, mindig jókedvű és mindig van egy jó szava az emberekhez. Létezik..olyankor tényleg, őszintén olyan vagyok. Időnként viszont rám telepszik ez a hangulat, ami egy kicsit megfolyt és elveszi a kedvem mindentől. Mikor meglátom mennyi teendőm van..vagyis lenne -ez korrektebb kifejezés-, akkor egyszerűen agy kikapcs és megy a magam elé bámulás, a nyűgösködés.. Ahelyett, hogy igyekeznék.
Szeretnék mindig erős és kitartó lenni. Szeretném, ha nem kéne másnak noszogatni, hogy de igenis menjek és csináljam. Hé! Elvégre a saját céljaimról van szó. És másoknak fontos? Néha megfordul a fejemben és rosszul leszek magamtól..ennyi kitartás ne lenne bennem? De igenis lesz..

Újévi fogadalom: Semmi rinya, kitartok az álmaim mellett, és dolgozom a megvalósításon!

Nem leszek lusta, tanulni fogok és a barátaimra mindig szakítok időt.Egyszer igenis újságíró lesz belőlem. Egyszer kijutok Kenyába és az ottani élményeimről is részletesen, napról-napra beszámolok valahogy. Szeretnék ottani gyerekekkel együtt nevetni, segíteni bármilyen úton-módon, magát a környezetet megismerni, a kultúrát magamba szívni ottani emberek beszámolójával...Hihetetlen lenne. Így vagy úgy, de el fogom érni. :)

Vissza sem merem olvasni, miket hordtam itt össze nektek, de talán így lesz a jó..íme egy hiteles kép, hogy mi játszódik le a fejemben egy-egy ilyen "összeomláskor".

I Gotta Feeling

Szombat délután hosszas gondolkodás után fölkaptam a magassarkú cipőm és végül teljes harci díszben elindultam a szalagavatóra. Na nem az enyémre. Azt csak jövőre.
Mi vagyunk a 11. évfolyam így a mi feladatunk volt idén a szalagavató lebonyolítása. Nehéz dolgunk volt, mivel nem állunk szoros - sőt, meg merem kockáztatni, hogy semmilyen- kapcsolatban a mostani 12. osztállyal. Eleinte húztuk a szánkat, ötletünk sem volt, de Vali néni (ofő- a szerk.) buzdította az osztályt, mint mindig . És végül megszületett a döntés. Táncolni fogunk, de nem is akárhogy! A kezeink foszforeszkáló festékkel lesznek bekenve, az arcunk egy része úgyszint. Teljes sötétség, mi csupa feketében, egyedül az UV-lámpák világítanak, hogy látszódjon a festék. Az ötlet a Black Eyed Peas- I gotta feeling című számukhoz készített klippből jött. Így kitalálhatjátok mi lett a zenénk. Már november eleje volt és a próbák sehol. Mindenki biztos volt benne, hogy akkorát fogunk égni, hogy ha felgyújtanánk magunkat a színpadon, akkor sem égnénk nagyobbat. Az őszi szünet után kezdtük el a próbákat, a kezdetekben igen csekély lelkesedéssel. Hetente talán kétszer, ha összejött egy-egy próba. És akkor sem mindig volt ott mindenki.
Egy héttel a szalagavató előtt még mindig nem volt meg a kész koreográfia, így nem alaptalan félelmekkel vágtunk neki az utolsó előttünk álló hétnek. A suli konditerméből lassan átmentünk a PMKK színháztermébe színpadon gyakorolni. Teljes volt a káosz. Elcsúsztunk, nem értünk a helyünkre, szokatlan volt a nagy tér. A pénteki főpróbában volt a tanárnő és a mi utolsó reményünk is. Kezdett összeállni a tánc, és már érezhető volt a lelkesedés mindenki részéről. Kipróbáltuk a festékeket is, nevettünk a másikon, ki hogy látszik UV fényben, teli szájjal vigyorogtunk, mikor rájöttünk, hogy a fogunk is foszforeszkál, meg egyebek.

Szombaton délután négyre voltunk odarendelve, hogy még legyen idő egy utolsó nagy próbára. A magassarkú cipőmben szokatlanul magasnak éreztem magam (körülbelül 165 centi vagyok, szóval nem lett belőlem 2 méteres troll így sem.) és az a kényszerképzetem volt, hogy mindenki azt nézi, milyen hülyén megyek (többen biztosítottak róla, hogy normálisan megyek és én vagyok a hülye) . Lapos talpú cipőkhöz vagyok szokva, szóval kész megváltás volt számomra, mikor a tesitanárnő azt mondta, hogy ugrás átöltözni. Fekete cicanadrág (fiúknak melegítő), fekete hosszú ujjú fölső, fekete tornacipő került mindenkire. A szállingózó 12. osztály és a szülők csak néztek. Vajon mire készülünk?
Időközben megérkeztek a festékek és össznépi arc- és kézfestés vette kezdetét. Mindenki lelkesen tartotta a két kezét. Az egyik narancssárga, a másik zöld. Az arcra tetszőleges mintát festhettünk. Az arra járók nem tudták eldönteni, hogy szobafestőnek készülünk épp, vagy ne adj isten melyik maja törzsfőnök fiai-lányai vagyunk.
Az egyre nagyobb izgalmat úgy igyekeztük leküzdeni, hogy random kivonultunk az érkező szülők elé. Néhányan meghökkenve néztek, mások mosolyogva mutogattak felénk. Élveztük.
Sűrűn néztünk az óránkra. Fél óra, aztán negyed. Ekkor jöttek a problémák. Fog a festék, nem tudtunk sem arcot vakarni, sem wc-re menni, sem ruhát igazítani.
Ilyen "kínok" között vergődtünk, mikor szóltak, hogy álljunk be a színpad széléhez, bevonul a 12. és utána mi jövünk. Pánik, és az utolsó másodpercet is kihasználtuk a lépések gyakorlása.
A 12. bevonult és meghallottuk a zenénk. Mosolyogva egymásra néztünk és elindultunk kifelé. Az első lépések után én személy szerint megnyugodtam. Már a második 8 ütemnél velünk tapsolt a közönség ezzel mosolyt csalva az arcunkra. Volt egy rész, ahol 2 lányt (köztük engem) két fiú kinyújtott kezeinél fogva tol ki a magasba, előttük pedig szaltózik, illetve cigánykerekezik 3 ember. Felhangzottak az első ujjongások, mi pedig egyre növő önbizalommal és energiával csináltuk tovább.
Mikor befejeztük a 12. osztály állva tapsolt minket. Hihetetlen jó érzés volt. A színpadról egyenesen a nézőtérre rohantunk, ugyanis az osztályunkból pár ember a South Park egyes részeit szinkronizálta át a 12. osztály tagjainak aranyköpéseivel. Voltak nagy nevetések, még ha számunkra 1-2 poén nem is volt teljesen érthető. Lényeg, hogy ők értették és tetszett nekik.
Az ezt követő percek voltak érdekesek. Le kellett volna mosnunk a festéket az arcunkról és a kezünkről. Igen ám, de az arcunkról nem jött le maradéktalanul. Maja törzsfőnök lányaiból lettek enyhén narancssárga foltos fejű zombik. Végül egy kis sminkkorrekcióval eltüntettük a nyomokat.(Lánynak lenni előny volt most.A fiúk nem tudom, mit csináltak. : D) Végignéztük a 12.-esek táncait, majd angolosan távoztunk.
Mi nem az ezt követő after party-n voltunk, bementünk a városba 4-en és ott folytattuk az estét a már-már szokásossá vált helyünkön. A héven történt egy kis alapozás aztán beültünk a Jászainál a mekibe. Az első sokkhatások itt értek az este folyamán. Jókedvűen beszélgettünk, nosztalgiáztunk szigetes élményekkel, amikor láttuk hogy az egyik biztonságiőr odahajol Chi-hez és elsüti a mi egyik poénunkat, amit épp az előbb emlegettünk. Mikor elvette a kezét a szája elől láthatóvá vált az igen színvonalas "Maunika sóba" illő vigyora is. Nem kellett unszolni, sokkhatás alatt azonnal elhagytuk a mekit.
A 2-es villamossal terveztünk tovább menni. A karácsonyi feldíszített villamossal szerettünk volna menni de az éppakor ment el. Chi kezdetben hajthatatlan volt, hogy várjuk meg, még a villamos sofőrt ismegkérdezte, hogy mikor jön megint. A lábaink térdig lefagytak, ezenkívül az enyémek még fájtak is, úgyhogy úgy döntöttem, hogy ha jönnek velem, ha nem, én megyek a díszítetlen, de FŰTÖTT villamoson, ahol le lehet ülni. Mindenki belátta, hogy ez a legésszerűbb.És út közben sehol nem láttuk visszafelé menni a díszített villamost, így jó döntés volt, különben hajnal 4-ig ott álltunk volna díszített villamosra várva..
A helyre érve ért az első megdöbbenés: mindenki ül és beszélget,a tánctéren senki. Lepakoltuk a cuccunkat és rögtön elkezdtünk karaoke számokat nézegetni, mondván mi majd felpörgetjük egy kicsit a társaságot. Kicsit nyúztuk a DJ-ket és nemsoká beindult a karaoke, és egy hatalmas buli kerekedett belőle. :)

Hajnali 3 körül kezdett meghalni a buli, velünk együtt, úgyhogy az indulás mellett döntöttünk.A helyről kilépve megcsapott a jéghideg hajnali szél és előre láttam amin jégkockává fagyva dőlök majd be a házba. Jobb ötlet híján kigyalogoltunk a Deák térre, hátha megy onnan valami busz. Kinéztük magunknak a 914-est, az megáll a nyugatinál , addig nézünk valami helyet út közben, ami nyitva van és lehet enni vagy inni kapni. Hát nem lett. Ilyenkor persze az összes meki zárva, minden meghalva, a busz megtömve. Leszálltunk a nyugatinál és nem tudtuk hogyan tovább. Mivel majd megfagytunk az első buszra felszálltunk, ami jött. Később már nem bántam, enyhén szólva megdöbbentő találkozásban volt részem.

Az este zárásaként beültünk a Mammutba melegedni egy kicsit, majd mikor már tudtuk, hogy van hév, hazafelé vettük az irányt.
Azt hiszem ez egy majdnem tökéletes este volt. Bár azt nem bántam volna, ha pár fokkal melegebb van..
(Panasz nélkül nincs is igazi ancsi blog ugye?:D)

Bécs

Élőhulla állapotok uralkodnak. Pedig már vasárnap van. Téli fáradtság? Meglehet. Nálam tavaszi és őszi is van ám. Egyedül a nyár az egyetlen évszak, amit magaménak érzek és kötelességemnek érzem, hogy friss legyek. Szóval vissza az eredeti témához. Bécs.
Aki arra voksolt, hogy én 1001%, hogy nem fogok felkelni 4-kor, annak gratulálok, nyert egy elismerő egyszemélyes tapsvihart tőlem. Valamikor álmomban lecsaptam az ébresztőórám és halál lelki nyugalommal aludtam tovább. 5 előtt pár perccel jött be anyukám, hogy na mi van, nem megyek? Bevallom, megfordult a fejemben, hogy visszadőlök és alszom inkább..
Végül mégis az ultragyors készülődés mellett döntöttem, ha már apukám volt olyan rendes, hogy fölkelt miattam, hogy elvigyen kocsival a buszig. Szóval nem volt más dolgom csak kimászni a kapuig és bedőlni a kocsiba, majd Szentendrén kikászálódni. A busz még nem volt ott, csak pár ember lézengett a megbeszélt helyen. A társaság nem vonzott különösebben két emberen kívül (későbbiekben V. és N...nem, nem célom felvonultatni az egész ábécét, nyugalom.). Végül csodával határos módon mindenki megérkezett hatra. Vérre menő harcok mentek a hátsó helyekért, de mindenki él azért. Szemügyre vettük a velünk tartó tanárokat és keserű vigyorral az arcunkon nyugtáztuk, hogy katasztrófa utunk lesz.
Nem sokkal a határ előtt megálltunk, egy kis átmozgató pihenőre. Az idegenvezető bemondta a mikrofonba: 10 perc múlva ugyanitt. Rendben. Igen ám, de kapásból a benzinkút wc-jénél egy 20 perces sor ácsorgott, így arról mindenki gyorsan le is mondott, különben torkunk szegik.
Gurultunk tovább, szinte észre sem vettük, hogy átértünk a határon, éppen csak a német nyelvű táblák jelezték, hogy mégis. Na meg a kedves idegenvezető hölgy..
Nem sokkal az után, hogy átléptük az országhatárt egy hihetetlen monoton beszámolóba kezdett Ausztria történelméről, de úgy körülbelül a 8. századtól..Talán mondanom sem kell, hogy a fél busz elaludt..a másik fele meg válogatott hülye kérdésekkel bombázta az idegenvezetőt.
Megtudtuk, hogy ide köthető a híres mesekezdés:

- ...és innen ered az Óperenciás tenger, a híres mesekezdés és az üveghegyek is léteznek .
- És a kurta farkú malac?:O

És ez csak egy a sok közül.
Ezt követően egy 1 órás (megjegyzem, fölösleges) pihenőt kaptunk egy Bécs melletti bevásárlóközpontnál. Megcéloztuk a mosdót, itt is várni kellett, de mikor nyílt az egyik ajtó mindhármunk agyán átfutott, hogy vakok vagyunk és rossz mosdóba jöttünk be. Egy elsőre beazonosíthatatlan nemű ember trappolt ki az egyik fülkéből. Második ránézésre azért kiderült, hogy nő. Azt hiszem..
Többek közt körbebalettoztuk az ottani spar-t olcsó inni után kutatva, majd élelmes gyerekek módjára bevetettük magunkat a játékboltba is. Persze minden csörgő vackot ki kellett próbálni, és lerántottam magamra egy 160 centis plüssmackót a felső polcról, ami mögül ki sem láttam és megtartani is alig bírtam. Megint igazi kisgyereknek éreztem magam.^^
A" gyereknap" hamar véget ért, de vigasztalt a tudat, hogy 20 perc és egy tonna csoki között csorgathatom a nyálam.
A következő állomás: Csokimúzeum.
A buszon megkaptuk a belépőket és közölték velünk, hogy van rajta egy másfél eurós kupon, amit a múzeum boltjában le lehet vásárolni. Összemosolyogtunk a többiekkel, hogy jaj de jó, biztos valami csillagászati árú csokiszobor árából fog ez a másfél euró lejönni. Még fél órát várnunk kellett, míg bemehettünk, addig be akartunk menni a boltba körülnézni, de az egyik eladónő az orrunkra csapta az ajtót és mondott valamit németül. Ennyire azért csak nincs bűnöző fejünk, hogy egy boltba se engedjenek be.. (Mint később kiderült, csak a múzeum megtekintése után lehetett bemenni.)
Kapásból a belépésnél kaptunk kóstolót , de az utána levetített 20 perces német nyelvű bemutatófilm el is szívta azt a plusz energiát mindenkiből. A 45 főből jó ha a tanárnő és egy-két németes értette, mi, többiek csak lestünk. (angol, francia) Utána körbe lettünk vezetve a múzeumon, bemutatták hogyan lesz a kakaóbabból finom ehető csoki, láttunk Oscar-díjas csokiszobrokat és kóstoltunk 3 csokiszökőkútból is . (Luxuskodunk, bizony ám.)
Szép volt, jó olt, de már nem akartunk mást, csak elszabadulni és a magunk kötetlen útját járni és büntetlenül hülyéskedni. Nem volt sok buszút hátra, de az idegenvezető hozta a formáját és a maradék 15 perces úton még beleerőszakolt a fejünkbe egy tonna információt a városról, így kétszer annyinak tűnt.

Végre megállt a busz , leszálltunk a városháza előtt és még hallottuk, hogy a tanárnő bemondja a mikrofonba, hogy aki akar velük tarthat egy gyalogos városnéző túrára, de aki nem szeretne...
Innentől képszakadás, mi hárman, V., N. és én már ott sem voltunk. Nem hazudtoltam meg önmagam, rögtön kijelentettem, hogy nekem egy meki KELL. Most.
Gyorsan megtaláltuk. ( A kifejlett érzékek, ugye.) Angolul kértük a kajánkat, szerintem értelmesen és érthetően, a zseni eladó mégis németül kérdezgetett vissza..Na mondom ez így szép lesz. Végül sikerült magunkat megértetni és én 2 sajtburger büszke tulajdonosaként távoztam. Út közben lesokkoltunk pár igen humoros srácot, akik kaján vigyorral magyarul köszöntek be nekünk. Persze rezzenéstelen arccal köszöntünk vissza, ők meg meglepetten tovább álltak. Pedig Bécsben már szinte minden második ember magyar..na mindegy.
Meki után úgy döntöttünk, hogy kell egy kis ébresztő, így a a Hősök teréhez legközelebbi Starbucks kávézó volt a következő célpont. Mivel ilyen kávézó nincs Magyarországon, így meg akartuk adni a módját, de ahogy szemügyre vettük az árakat az első lelki sokk után vettünk egy-egy vaniliás lattét. Isteni finom volt, csak épp 4,40 euró. (Igen..Szóval azért ennyire nem..)
Több mint egy órát sikerült ott eltölteni és vészesen fogyott az időnk. Két nevetőgörcs között ellőttünk pár képet a kávézóról és magunkról. (Nem publikus. :'D)
Ezt követően átsétáltunk a Mariahilfer-re nézelődni. Még én is élveztem, aki utál vásárolni. Benéztünk egy tipikusan olyan boltba , ahol minden kapható ami vicces/aranyos/kreatív, csak épp használni nem tudod semmire. Itt sikerült is bevásárolni. Vettem húgomnak ajándékot, és persze magamnak is. Utána elkezdtünk visszafelé sétálni, belekalkulálva az időnkbe a minimum 80-szori eltévedést. Legyetek büszkék ránk, elsőre megtaláltuk a karácsonyi vásárhoz vezető utat! *büszke vigyor*
Az ott lévő lángos-puncs-forralt bor-vattacukor illat teljesen behálózta a tüdőnk, és nekem speciel teljesen ünnapi hangulaton lett. Ránéztünk az órára és csalódottan konstatáltuk, hogy fél óra és indulunk vissza.. Én még mindenképp akartam venni valamit, ami tényleg Bécsre emlékeztet (és nem ehető) . Egy "I love Vienna" kulcstartót ki is néztem magamnak a Mariahilfer-en, de 6 eurót nem voltam hajlandó kiadni érte. Úgy voltam vele, hogy majd a vásárban biztos lesz olcsóbban valami ilyesmi, majd ott veszek. A fél óra alatt rendesen körbejártuk a vásárt, de semmi ilyesmit nem találtunk.

Nem baj..az emlékek megvannak!^^

A visszaút teljes kóma, így arról nem számolnék be különösebben. Egy pár tanár-kiakasztáson (Tanárnő folyóügy-gondok vannak, megállunk a következő benzinkútnál UGYEE?? ..ez mondjuk pont én voltam.) és az este folytatásaként betervezett buli meghiúsulásán kívül nem történt semmi érdekes.

A beszámoló késéséért elnézést. Internetbácsi nem szeret engem..

Világot látunk

Már most az álmos ájuldozás kerülget, ha belegondolok, hogy én holnap hajnali 4-kor kelek. Tudom, nem panaszkodni akarok, valaki munkába kel olyankor..de..de de gimnazista fejlődő szervezet az enyém, kérem!
Hogy miért? a Rákóczis gimnazisták mennek világot látni. Remélhetőleg 4 óra utazás után valahol Bécsben fogunk kikötni. A suli minden évben szervez Bécsbe kirándulást (adventi vásár, egyebek). Úgy döntöttünk idén is ott a helyünk.
Az idei program csokimúzeum. Mintha csak nekem találták volna ki! Bár..szerintem betesszük a lábunkat és 5 perc múlva hűlt helye a tonna csokinak. *felszínre tör a zabagép-ancsi* Utána szabadon kószálhatunk a városban..elvileg. Mariahilfer Strasse , karácsonyi vásár, cukorbevonatos alma, csokiba mártott eper, Starbucks kávézó, őrült beszélgetések, csekély angoltudás fitogtatása, nagy meglepetések, remélhetőleg nem buszlekésés, és remélhetőleg nem támad le megint egy hittérítő, mint tavaly előtt. (Épp a buszt kerestük egy páran és odajött hozzánk, hogy ne paráználkodjunk! Nem tudom, ő mit látott, de mi csak sétáltunk egymás mellett..Az egyik srác leállt vele vitatkozni, hogy mi csak osztálytársak vagyunk. Nem kellett volna. Fél óra múlva már fölszaladt a hangerő és azon kaptuk magunkat, hogy azt bizonygattuk Bécs utcáin, hogy Jézus ide vagy oda, nem feküdtünk le egymással semelyik kis sikátorban..Igen, számoljatok. 14.)

Fényképező a zsebben. Reszkess Ausztria!

Azok az édes álmok..

...Mikor beléptem a Nyugati pályaudvarnál lévő mekibe, minden zajforrás megszűnt. Lassított felvételként sétáltak el mellettem az emberek. Rengeteg tekintetet éreztem magamon, de nem volt erőm törődni velük. A szám cserepes és édes ízű volt, nehezen mozogtam. Egy forró kávé lebegett a szemeim előtt. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire felvonszoltam magam a a lépcsőkön. Kikértem a kávém, ám a hangom nem hallottam. A pultos lány nem nézett rám, de bólintott. Úgy tűnik, ő hallott. Mögöttem összesúgtak az emberek. A lány mosolyogva fordult hozzám, hogy kiadja, amit kértem, de ahogy a tekintetünk találkozott lehervadt arcáról a mosoly és hangtalan (számomra hangtalan) sikoly hagyta el a száját. Ijedtében rám öntötte a kávét. Nem éreztem fájdalmat, ám aban a pillanatban, ahogy a forró kávé végigfolyt a lábamon, egy csapásra minden hangot hallani kezdtem. Összerándultam és a az ájulás kerülgetett. Megfordultam és rá akartam állni a leöntött lábamra. Elestem. Nem volt ott. Elolvadt. Cukorból voltam...


Itt ébredtem fel. Köpni nyelni nem tudtam, de aztán kitört belőlem a nevetés. Első dolgom volt tükörbe nézni...Mindenemet átmozgattam: végtagok a helyükön. Nem vagyok cukorból.
Kíváncsi lennék szakember véleményére.. : D

Rövid

Hát igen. A McCafé-s személyzet felfedezi az emberben a rejtett muzikalitást. Én esküszöm ott ültem felette vagy 5 percig. Sajnáltam meginni.

*

Szombati nap volt. Bementünk Chi-vel a Szabó Ervin Könyvtárba beiratkozni, hogy ne drága szüleink bankszámláját csapoljuk folyton, ha olvasni szeretnénk.( Milyen rendesek vagyunk, szóljatok hozzá..) Már az odajutás érdekes volt, mivel kapásból az ellenkező irányba indultunk el a metróból, de hála a józan ész(nélküliség)nek telefonáltunk egyet, hogy mi merre.
Rájöttem, hogy imádom azt a környéket. Teázók-kávézók, jó boltok, plusz könyvtár? Mennyország.
Nagy vidáman odasétáltunk, hogy beiratkozunk, mikoris a néni közölte velünk, hogy mivel nem vagyunk 18 évesek, csak szülővel lehet beiratkozni. Bevágtunk egy bérgyilkost meghazudtoló vigyort és megköszöntük az infókat.
Majd valamikor a héten karon fogom édesanyám és ha tetszik, ha nem bejön velem. (Rendes gyerek mód off.. : D )

*

Betegeskedős korszak következik, előre érzem.Nem mintha eddig nem lettem volna elég roncs. Az elmúlt napokban a vacsora nem szeretett volna a helyén maradni és hasonló finom dolgok..
Ja, digitális lázmérő szerint a kihűlés felé haladok 35,5 fokos testhővel. Jessz. A normális higanyossal meg hőemelkedés. Most akkor melyik?

*

Hétfőn nem mertem megkockáztatni egy angolt is a hányinger mellé, úgyhogy írtam egy SMS-t a tanáromnak, hogy ne haragudjon, de kihagyom a mai órát. 2 óra múlva hívott édesanyám, és kérdezte, hogy kaptam-e a tanártól sms-t. Kellett volna? Erre közölte velem, hogy a tanár neki írt sms-t hogy elmarad az óra, mert lebetegedett. Teljes értetlenség. Miért neki? és egyeltalán miért írt? Írtam, hogy nem megyek. Most akkor ki is jár órára?

*

Kedd este. Holnap biosz tz. Pánik. Utolsó pillanat. Tele a fejem.Kavarog. Órák óta nézem, de úgy néz ki, nem vagyok tanulós hangulatban..


Ancsi hivatalosan is kidőlt.

Tények

Na nem a tv-s, csak apró észrevételek az én kicsi életemből.

1) Álmos vagyok. - Nem, nem csak most. Téli időszakban bárhol bármikor képes lennék aludni. Suliban a legrosszabb. Szerintem valami altatógázzal trükköznek, hogy ne legyünk hiperaktívak. Nem mintha az a veszély fenyegetne..

2) Többet olvasok, mint eddig bármikor..

3) ..de nem a kötelezőket. - Nem tudom mi van velem. Tudom, hogy kell, de nem csinálom. Hétfőn olvasottságit írok. Erősen szemezek a "Kötelezők röviden" című hihetetlen remekművel..

4) A könyvtárban jobban tudok tanulni. - Ihlet a környezet? Talán. Kb. egy hete kis könyvtártöltelékek lettünk Chi-vel. Én eredetileg csak beültem időtöltésnek, mert fölösleges lett volna hazamennem angol előtt, és gyorsan összedobtam(tuk) a házimat. És jó lett. És odaszoktunk.

5) Sokkal okosabbnak érzem magam egy fél testsúlyomnyi angol könyvvel a hónom alatt.- Fogalmam sincs, ne kérdezzétek.

6) Tegnap elkéstem. - Nem saját hibámból. (Jó tudom, mindig más a hibás..de most tényleg.) Pár hete egy olyan rendszert vezettek be a rengeteg késő miatt, hogy aki másodpercre pontosan 8:00-ra nem ér be a suliba, azt nem engedik be. 45 percig fagyoskodhat a portán. (Ahol, meg merem kockáztatni, hogy hidegebb van, mint kint. Profi..) Én is ezt tettem drága Renivel együtt. Csak 2 percet késtünk, de ha Reni nem áll meg 80-szor megigazítani a harisnyáját, beértünk volna. De hát igazán nem mindegy, hogy reggel 8-kor 200holtkóros ember között hogy néz ki..tényleg.. Viszont kaptam tőle bocsánatkérés képpen egy kávét és egy csokit. És lőn önelégült mosoly ancsi arcán!^^

7) Az életben nem fogom lemosni magamról a "zabagép" jelzőt. - Szeretném kijelenteni, hogy attól igen messze állok. Nem is tudom megfogalmazni. Ilyen kis hibrid vagyok, akinek egyfolytában rágni kell valamit. Nem feltétlen éhségből.És szeretnék a jézuskától ajándékba 1-2 kilót magamra, mert utálom az "egybepálcika" lábaim, mert ugye ettől függetlenül 1 dekát sem hízom..Azt mondják, később örülni fogok neki..lehet.

8) Chi azt mondta, ma olyan fejem volt, mint Stuart-nak a Motel című filmben. - Nem láttam a filmet, de szerintem jobb is, ha nem tudom, kihez lettem hasonlítva..:D

9) Egyre több új ember van körülöttem..

10) ..de egyre kevesebb "régi arc". - Megváltoztam? Ez biztos. Hogy milyen irányba, azt mindenki döntse el saját maga. Szépen fokozatosan, de a feje tetejére állt a kis világom. Ha egy-két jó régi baráttal beszélgetek időnként, néha rácsodálkozom, hogy mi közös lehetett bennünk régen? És ilyenkor nagyon aljasnak érzem magam. Pedig tudom, hogy nem kéne. Mindenki változik, emberek jönnek és mennek. Én ezt nem vagyok hajlandó tudomásul venni és hajlamos vagyok görcsösen kapaszkodni olyasvalakikbe, akik mellett tudom, hogy semmi jövőm. Az egyik felem cefetül szenved, a másik viszont úszik az árral az új dolgok felé..és boldog. Van ennek értelme?

11) Szívemhez nőtt a blog. - Tagadhatatlan. Amikor elkezdtem, azt hittem, hogy majd 2 hét után szépen megunom..de nem így lett. Igaz, mostanában ritkábban jelentkezem, de annál jobban esik leírni a kis gondolatfoszlányokat...


+1) És ezt is jól esett leírni. =)


UPDATE /OFF: Valakinek valami ötlet, hogy miért nem frissül a blogom mások listájában már kb 3 hete?

Baráti szeretet

Hárman állunk a kézilabdapálya mellett. Hülyéskedünk. Dávid lehajol, és egy szendvicsekkel teli zacskót vesz elő. Chivel elképedve nézünk.
- Úr isten, az mennyi?
-Csak 8. De nem eszem meg mindet, nyugi.
- Hát, felőlem..- nevetve néztem rá.
- Most miért? Egyik srác múltkor 26-ot hozott..
Én szóhoz sem jutok a döbbenettől, Chi azonban gonoszul kuncog, majd megszólal:
-Ó, Ancsi ugyanez, csak lányban.

Azt hiszem, a címet nem kell magyarázni.

(Életemben nem láttam még 26 szendvicset magam előtt. Bár tény, hogy a kajaidő nálam szent és sérthetetlen.. x'D)

Sarvajc: Mielőtt még azt hinnéd, hogy makacs vagyok és nem hallgatok a szép szóra gondolatjelek terén, akkor cáfolnám. Nem engedi a blogger. Ha wordbe megírom előre, a html lesz hibás, itt meg ctrl és a mínusz csak a felbontást változtatja. Én vagyok a nagyon hülye?

Orvostól orvosig

Megint kimaradt egy pár nap blogolás szempontjából, pedig történnek ám az események folyamatosan. Ez örök dilemma marad számomra.. Egyszerre sokat, vagy-szép apránként- sokszor keveset? Mostanában az előbbi a nyerő nálam. Meg valószínűleg ez is marad.Szeretem hagyni egy kicsit ülepedni a dolgokat. ( Igazából lusta vagyok, de jólesik mással megmagyarázni.)
Szóval orvostól orvosig.
Múlthét csütörtökön írtam utoljára, bár inkább a közlekedést és az embereket tűztem "pengeélre". Kevésbé tartottam érdekfeszítőnek, hogy hol voltam, de ez most "csakazértis" le lesz írva, hogy értelme legyen a címnek. (:'D) Szóval kórházban voltam. Büdös volt, ijesztő volt, de még messze az eddigi legjobb. Már jó ideje egy normális bőrgyógyászt kerestem, de most sürgősen kellett, mivel a hajhullás nagyon nem vicces, főleg, hogy pár hónap alatt kb. a felére ritkult a hajam.(Rengeteg volt, szóval hálisten nem látható, de engem nagyon zavar..). Az előző orvosnak sikerült jól felidegelnie. A nagy, vizenyős, sertés szemeivel 5 méterről rápillantott a hajamra és megállapította, hogy nekem a három legdrágább sampont kell használnom, ami létezik. Jessz.Persze, megvettük és nemhogy nem használt, de rosszabb lett a helyzet. Szóval nem alaptalan félelmekkel indultam neki csütörtökön egy újabb orvosnak, de kellemeset csalódtam. Ez a doktornő nagyítóval nézte végig a fejbőröm, nem öt méterről és fél szemmel. Ki lettem kérdezve eddigi betegségekről, allergiákról, és ez alapján írt fel nekem 2 gyógyszert.És elküldött vérvételre is a biztonság kedvéért. (lásd majd: kedd)

Péntek: A hét fénypontja . Két órát kivéve, amikor Arany János Toldi trilógiájából kellett összehoznom egy 4 oldalas esszét..(Blöe.) Csak az éltetett, hogy pár óra múlva már Steiner Kristóf könyvbemutatóján lehetünk Chivel. Rögtön esszé után kaptam egy sms-t Chitől, hogy rosszabbul lett és nem jöhet. Egy percre összeomlott minden. Elgondolkoztam és végül arra jutottam, hogy ha törik, ha szakad ott leszek és kérek Chinek "gyógyító" aláírást Kristóftól. Sikerült berángatni magammal egy másik barátnőmet, így az időnként rám törő szófosást sem kellett visszafojtani.:D
Nagyon megoszlanak a vélemények Kristófról. Van, aki szerint kibírhatatlan , egyesek viszont kifejezetten kedvelik. Egy biztos: nem tudja vélemény nélkül hagyni senki. Én az utóbbi táborba tartozom. Sosem érdekelt különösebben a sztárvilág. Ki-kivel kavar épp, milyen ruhában ment le kenyeret venni..kit érdekel? De ahogy ő előadta, azt sokszor nem tudtam nevetés nélkül megállni. Ő az az ember, aki 10 percben bárkit kész meggyőzni, hogy márpedig Paris Hilton egy meg nem értett művész. Egy ideje már visszavonult a képernyőkről, de a blogjában rendszeresen nyomon követhetjük az életét. Eddig is kedveltem, de a blogjában előtérbe került ő és a saját élete, amiről megdöbbentő nyíltsággal ír. Mintha egy teljesen más Kristóf írná a blogot, nyomokban a tv-képernyők előtt lévő Kristóf egy-két tulajdonságával felruházva. Amikor megtudtam, hogy könyvet írt, nagyon kíváncsi lettem és elhatároztam, hogy ott leszek a bemutatón.
Eljött a péntek és a barátnőmmel dideregve toppantunk be a Károly körúti könyvesboltba. Mondták, hogy menjünk fel és a kávézóban lesz a bemutató. Meglepően kevesen voltak, Kristóf már ott ült, vele szemben riporter, kamera miegymás. Leültünk és vártunk. 7-re csaknem megtelt az egész kávéház, mindenki a könyvet forgatta a kezében. Ekkor kijött és föllépett az emelvényre. Fölkapta a mikrofont , elmosolyodott és rögtön azzal kezdte, hogy nagyon meglepődött, hogy ennyien kíváncsiak vagyunk az életére és el sem hisszük, mennyire izgul most, elvégre most róóla van szó. Valamiről, amit ő alkotott és a szíve lelke benne van.
1 órán keresztül kérdezte 2 újságíró/riporter a szokásos kérdésekkel: mi ösztönözte, miről szól, mit jelent a cím, stb. Mesélt a cseppet sem normális (ő mondta :D) családjáról, az édesanyja haláláról, hogy ő hogy élte meg, a párjáról, és a terveikről. Közben csomó olyan dolgot mondott, amire egyetértően bólogattam.Hogy miért pont az írás?Miért pont életrajzi jellegű? Rengeteg olyan pillanat van az életében, amit nem szeretne elfelejteni soha, szeretné úgy megőrizni,leírni, ahogy azt akkor megélte. Bár nekem közel sincs olyan izgalmas életem, mint amilyen az övé, de pont ezért írok blogot.
Matan, a barátja is ott ült közöttünk. Nem mindent ért magyarul, de olyan áhitattal, szeretettel nézett a Kristófra, mintha minden egyes szavát értette volna.
Utána volt lehetőség aláiratni a könyvet, közös kép meg egyebek. Megkérdezte a nevem, mondtam hogy Ancsi. Elmosolyodott és azt mondta, hogy az Ancsikkal eddig pozitív tapasztalatai voltak és a legjobb barátját is Ancsinak hívják.
- Tudom, olvaslak.
- Ja, persze..ő már lassan híresebb, mint én.- nevetett és befejezte az aláírása alá kanyarított malackát, aztán a kezembe nyomta a könyvet.
Képet nem akartam. Nem azért mentem oda, hogy aztán elmondhassam, hogy "úú, találkoztam a Steiner Kristóffal"..egyszerűen azért, mert különleges embernek tartom .
Már alapból úgy mentem oda, hogy fájt a szivem (komolyan, nem jelképesen) és bár másfél órára sikerült kizárni, utána egyre erősödött és megpróbáltam sietni, nehogy baj legyen aztán..

Szombatra nem terveztem semmit, így szerencsére sikerült kipihenni. Nem vitt rá a lélek semmi tanulás-féleségre, pedig nem ártott volna.. Négy versrészlet várt rám a szöveggyűjteményben, amiket meg kellett volna tanulnom.
Addig húztam, míg ez is vasárnap estére maradt. Gondolhatjátok, mennyire volt az hatásos..
Hétfőn kezeket tördelve ültem be irodalomra. Tanárnő belibegett, és kapásból 10 ember sorakozott fel a tanári asztalnál, hogy ők nem tanulták meg.. Tanárnő feje a 10. embernél már megfeszült a dühtől, mégis higgadtan mondta, hogy rendben, versek elhalasztva következő órára. Ezen az órán kiosztotta a pénteken írt esszéket, és a földig esett az állam. Enyhén szólva nem a szivem csücske a Toldi, és úgy éreztem, hogy ez majd jól meg is látszik a dolgozatomon, de nem. A 4. oldal aljára egy ötös volt odabiggyesztve és a tanárnő megjegyzése "Tartalmas, szép, összeszedett dolgozat, csak a kötőszavakra vigyázz." Annyira megörültem, hogy az egész világot meg tudtam volna ölelni abban a pillanatban.

Délután hívott édesanyám, hogy este mehetek az angoltanárhoz, hogy felmérje, milyen szinten vagyok. Tudni illik nyelvvizsgát szeretne az Ancsi. Lehetőleg még jóval érettségi előtt. Remegő lábakkal szálltam ki a kocsiból és amikor láttam, hogy előttem egy huszonéves lány sétál be komplett kis aktatáskával , mondtam, hogy én oda be nem megyek, tuti kiröhögnek. Biztos okosabbak mint én.Anyukám megnyugtatott, hogy ne így fogjam fel, nem vizsgázni megyek, csak egy kicsit beszélgetni.
Szimpatikus a nő, rögtön azzal kezdte az órát, hogy kérek-e teát vagy kávét..:D Mondtam neki, hogy ne várjon sokat, ha beszélnem kell, leblokkolok.
Kérdezte hogy vagyok, milyen napom volt, aztán hova akarok tovább tanulni, mi lesz belőlem..Nem is ment olyan rosszul, mint hittem. És mint kiderült körülbelül egy szinten vagyok a csoport többi tagjával..bár mind jóval idősebb, mint én.Az nagy papírköteges lány, aki elöttem ment be, egyenesen kijelentette, hogy ő már akkor látta, hogy jó vagyok, mikor bementem. Na mondom képzelem..halál sápadt arc és társai..de mindegy. Lényeg, hogy a nyelvvizsga melletté ment egy halvány pipa. Meglátjuk, mi lesz belőle..

A mai napot nem nagyonkommentálnám mert 1)ideges vagyok 2) így is kisregényt írtam és úgyse olvassa el senki.. de ugye a címem nem volt véletlen. A mai nap vették le a vért, de nemám, ahogy azt Ancsi elképzeli. Odamentem reggel 8-ra a kórházba, erre kijelentették, hogy nem szerepel a beutalón, hogy ki vegye le nekem a vért. Reggel 8-tól kicsi híján DÉLIG küldözgettek egyik orvostól a másikig, míg végre valaki sziveskedett nekem levenni a vért. Éhgyomorra persze..Én már akkor ott tartottam hogy lefordulok a székről, utána úgy megszédültem, hogy fölnyaltam volna a kórházi padlót, ha megpróbálok fölállni..

Végül sikeresen hazajutottam, és most írom holnapra az angol házim..aki tud bárminemű segítséggel szolgálni, azt szivesen veszem, ha megkeres msn-en mondjuk..:'D

Emberek

Ülök a héven. Semmi mást nem hallok csak a zakatolást,papírzörgést és a mellettem ülő emberek ipod-jából kiszűrődő zenéket.Nekem nincs. Nem azért, mert nem lehetne, egyszerűen nem hiányzott soha. Mindig is gyűlöltem, ha nem hallhattam, mi történik körülöttem. Szeretem figyelni a körülöttem levő embereket. Érdekelnek. Ők sosem veszik észre, hogy valaki figyeli őket. Vagy épp nem akarják észrevenni. Csak néznek maguk elé, ki az ablakon, vagy az ölükben heverő papírokba bújnak. Néznek, de nem látnak. Leszállok, és már nem hallok mást,csak cipőkopogást és egy-két ingerült telefonbeszélgetést. Én is része vagyok a sodródó tömegnek. De valahogy mégsem. Elsuhannak mellettem az emberek. Kelletlenül elmotyognak egy bocsánatot, ha nekemjönnek. A hangsúlyából viszont örökké csak az hallatszik: neked is pont itt kellett megállnod? Nem látod, hogy valaki siet? Sokkal többet látok, mint ők hinnék.
Fellépcsőzöm a villamoshoz és hagyom, hogy betoljon az embertömeg az ajtón. Alig férünk el. Az emberek már-már viccesen próbálják kerülni egymás tekintetét. Elmosolyodok. Én is vicces látvány lehetek a sok fejét forgató, komor ember között. Egy lány, aki mégis mosolyog. Értetlenül pillantanak rám. De épp csak átsuhan rajtam a szemük. Nehogy észrevegyem.
A hang bemondja a megállóm. Az ajtó kinyílik és hirtelen egyszerre akarnak ki-és beszállni rajta. Még mindig nem néznek egymásra, lehajtott fejjel törik maguk előtt az utat. Ahogy kikeveredek, megállok és sóhajtok.
Ha felnövök, nem szeretnék ilyen lenni. Még ha sietek is, szeretnék szétnézni magam körül. Szeretnék jókedvűen sétálgatni a városban, még ha munkába megyek is. Szeretném, ha lennének összetalálkozó tekintetek, fintorok helyett mosolyok.
Odaérek és megkapom, amiért megyek. Utána kórházi automatás olasz cappucinóval próbálom feljebb tornázni a vérnyomásom. Nem sikerül, de cserébe megdöbbentően finom.
Hazafelé az egyik megállóban pár huszonéves táncol és nevet. Bár messze állok tőlük, akaratlanul is rájuk mosolygok. És bár messze állnak, visszakapom.
Felcsillan a szemem és a fejemben csak egy gondolat van: Nem is olyan reménytelen ez a világ. :)

Összevont

Eltelt csaknem egy hét, sodródtam az eseményekkel és megint csak arra eszméltem hogy töri könyvemben csinosítgatom egy-két 48-as ember portréját. ( Kancsal szemek, sztk keretes szemüveg, miegymás..)
Csütörtökön tiszteletemet tettem az ortopédián. 2 éve voltam utoljára, már akkor megállapították, hogy egy kisiskolás játszva tanulna meg S betűt írni a hátamon. Mint ahogy azt kell, jó komolyan vettem 14 éves kis fejemmel. Nem jártam el sem gyógytesire, sem úszni, ellenben még görnyedtebben, kitekeredve ültem géphez. Idén így (azt hiszem, nem véletlenül) rettegve vonultam be a rendelőbe. Cipő le, póló, pulcsi úgyszint. Sétáljak el az ajtóig és vissza, hajoljak le. Már előre hallottam a végítéletet hogy majd rejtett kamerával fognak követni, járok-e normálisan úszni. De a doktornő megvonta a vállát: Á kérem, semmi érdekes nincs itt. Felír nekem egy talpbetétet, de azt is csak azért, hogy ne fájjon a derekam ha sokat ácsorgok. Köpni-nyelni nem tudtam. Létezik ilyen? Rendeződhet egy brutális gerincferdülés magától? Rejtély..

Pénteken is, de főleg szombat délutánra igencsak sikerült felpörögni. Megbeszéltük, hogy ha már halloween, adjuk meg a módját. Indítsunk egy jó kis mozival, és utána go tovább valami buliba.Na de hova? Azt ugye ki is kéne nézni. Nem akartunk sem vámpírnak/boszorkánynak, sem töknek (!) öltözött emberek közé bevonulni . Különösebben kiöltözni sem volt kedv. Nekünk karaoke kell, jó társaság, esetleg valami retro party poénnak. Találtunk egy pár helyet, szerencsésen egyikünk sem ismerte egyiket sem, de egyszer élünk, nem igaz?
Szombat este nekivágtunk a városnak, megcéloztuk a Mammutot egy mozi erejéig. 19:30 - Kísértetjárás Connecticutban. Jó lesz. Korhatár 16? Ó, ugyan..
Hátradőltünk és felkészültünk egy "jó izgalmas" fantáziátlan szellemes filmre. Kezdetben jókat röhögtünk az időnként felbukkanó koromfekete, fájdalomtól üvöltő szellemeken. Ám a végére négyen szorongattuk egymás kezét és ha egyikünk összerándult, a másik 3 is rémületében ugrott egyet a székben. Egyik barátnőm a film felénél odahajolt hozzám, hogy ez tényleg IGAZ TÖRTÉNET alapján van, ő látta az eredeti dok.filmet a discovery-n. Na mondom csodálatos, kizárt, hogy én sötétben egyedül mászkáljak ezek után. Szépen kivárjuk együtt a világost. :'D Szerencsére egy véleményen voltak velem.
Előttünk levő sorból is feszült nevetgélés hallatszott, és egy lány hangja: Gyerekek, egy hónapig nem alszom.
A film után villamosra fel, és irány a nyugati. Gondoltuk feltankolunk egy kisboltban buli előtt, és majd trógermód elfogyasztjuk valahol. Nem ám bent, átlagosan háromszor annyiért.(Vajon gyémántot is hánynak bele ?) Időközben drága V.-nak mennie kellett, így hárman vágtunk át az aluljárón.
Valamin vitatkoztunk, és láttam, hogy elrohan a hátunk mögött egy pár. Biztos a vonathoz futnak, még csak 10 óra. Gondoltam én.. Pár másodperc múlva kiabálásokat hallottam. " Megállsz k*csöööög! Állj meg g*ciii!" Visszanéztem, és láttam, hogy a pár után egy elég szakadt fickó fut. Pisztollyal a kezében.Megfagyott a vér az ereimben és elhagyta a számat egy úr isten.. Erre már a barátaim is hátranéztek és megszületett a döntés: FUTÁS! Minél messzebbre innen..Gyűlölök futni, lusta disznó vagyok, de most igencsak megkövetelte a helyzet.
Kellőképp jól indult az este. Horrorfilm, aztán egy fickó pisztollyal.. Mi lesz itt még? Sokkhatás alatt gyorsan bevásároltunk. Persze egyikünk sem olyan táskával jött, amiben bármi is belefért volna, így megpakolt kezekkel elindultunk a hely felé.
A 2-es villamos megállójánál megállított egy srác, hogy nem tudjuk-e véletlen merre van non-stop kisbolt..a kezünkben levő piamennyiségből ítélve mi biztos tudunk. Mondtuk, hogy a nyugati, nem volt sok kedve visszamenni, de miután hallotta a történetünket, teljesen biztos volt benne, hogy nem megy arra. Velünk maradt és jót beszélgettünk vele. Kérdezte, hogy mi is egyetemisták vagyunk-e. Nevetve közöltük vele, hogy csak gimnázium. Azt mondta gondolta, de nem akart megbántani vele, ha mégsem. Aranyos.Megdicsérte a hajunk is és bár tisztában voltunk vele, hogy jó csapzottak vagyunk, azért jól esett.
Ekkorra már csak ketten maradtunk N.-vel. Rövid időn belül megtaláltuk a helyet és kezdetét vette egy hatalmas retro buli. A bulival egy időben ott lánybúcsúztató is volt. Gratuláltunk a menyasszonynak és mondtuk, hogy muszáj jönnie velünk karaoke-zni. Mi valahogy mindig a színpadon ragadtunk, és az egész estét végigénekeltük. Hatalmas este volt.

Mindig csak legyintettem édesanyám intő szavaira, hogy márpedig öltözzek fel rendesen, nagykabát, stb. Mikor jövök haza nagyon hideg lesz. Kivételesen hallgattam rá, és télikabátot és sálat vettem, de hajnal 5kor hazafelé még így is kis híján megfagytam. Szidtam én akkor mindent. Kellette nekem bejönni a városba,tessék, most még fagyhatok 1 órát mire hazajutok, már ha le nem törik a lábam út közben..Nincs is jobb, mint ezek után a jó meleg szobában beájulni a puha, meleg ágyba.
Délben keltettek, hogy gyerünk, nagy családi ebéd. Ez mind szép és jó..lett volna, ha nekem buli után lemenne kaja a torkomon. De egy feltétellel mehettem bulizni, ha másnap délben fölkelek és a családdal tartok. Az már mellékes körülmény, hogy fél órát dekkoltam a wc-ben utána.. (nem mertem kockáztatni, hogy kijöjjek és a végén bemutassam kisvukot a családnak.)
A kedvem nem szárnyalt az egekben , eszembe jutott hogy rám még vár egy rakat tanulnivaló, és másnap suli. Nem tanultam. Semmit. Nem tudtam, nem ment. A délután folyamán történt egy dolog, amit nem tudtam kizárni. Sehogy.. Így hát reménykedtem, hogy nem szívom meg nagyon, bár abban a pár órában még az sem érdekelt.
Ennyi volt a szünetem nagy vonalakban.Szép volt, jó volt, de vége.

Már kedd van és túl vagyok a holtponton, egyik nap sem késtem el, és erre nagyon büszke vagyok!

Instant szívroham

Teljes lelki nyugalomban dudorásztam MJ egyik számát, közben gép-msn belőve.
Azt tudni kell a lakóhelyemről, hogy nem emberbarát környezet. Egészen pontosan évente autóbalesetek tarkítják az itt lakók életét. (Főút. Kedves szem nélküli részeg emberek meg úgy gondolják, be lehet csak úgy 120-szal repülni ide..) 10 éve lakom itt, minden évre legalább 1 jut. Mindenki számoljon.
Körülbelül fél órája éreztem, hogy megremeg a ház fala. Vérnyomás kapásból az egekben, cipő föl és rohanás ki a házból. Láttam, hogy a szomszéd háznál(ban..) épp lefékez egy autó. Két huszonéves srác ült benne és nagyon hajlongtak. Épp oda akartam menni megkérdezni, hogy jól vannak-e de láttam, hogy mindketten épségben kiszálltak.
A mi házunkat csak súrolta, de a szomszéd ház falából leomlott egy darab. Nem laknak a házban, de értesítették a tulajdonost és nemrég ő is kijött. Annak rendje és módja szerint a fél minden lében kanál szomszédság is ha kell, ha nem itt van..
Bevillant egy apró gondolat. Körülbelül 5 méteren múlott , hogy nem a mi házunkba csapódik. Az én szobám néz az utcára és fél méterre ülök a faltól..

Újabb eset, valószínűleg újabb fénykép a fotóalbumba, amit apa az első baleset után kezdett vezetni. Volt itt már minden. Fejre állt, füstölgő kocsitól elkezdve az összezúzott lopott kocsiig minden. Hegyoldalban leszáguldás 100-zal..azt hiszem nem sorolom tovább.
Lassan mindenki megnyugszik, a kocsit elvontatják..de a kérdés már egy ideje érlelődik bennem:

Miért mindig itt történik ilyesmi?

Esti agymenés

Ülök a szobámban, nézek ki az ablakon. A másik szobából a húgom és a barátnője elfojtott nevetése hallatszik. Szól a zene. Rengeteg zeném van, mégis mindegyik számhoz kötök valamit..vagy valakit. Akitől kaptam. Akivel hallgattam. Ahol szólt, miközben mi beszélgettünk/buliztunk.
Egy Placebo számot hallgatok már órák óta. Egy szám, mégis egy felejthetetlen hét emlékét idézi föl.Idén voltam először Szigeten. 5 nap fülig érő vigyorral, 5 nap azokkal, akiket szeretek, 5 nap tele olyan együttesekkel, akiket imádok, 5 nap féktelenség.Kicsit kikerültünk a hétköznapok forgatagából és belecsöppentünk valami másba. Ahol nem számít hány éves vagy, milyen nemzetiségű, milyen stílust képviselsz.
Első nap beálltunk a sorba a több száz ember közé. Felpattintották a karszalagot és átsétáltunk egy másik világba. Színes napszemüvegek, szemeteszsákból készült "ruhák", térdig sáros lábak tömkelegei haladtak el mellettünk és lassan mi is részei lettünk a tömegnek. Átragadt a jókedv, és a vágy, hogy minél több embert ismerjünk meg, ne hagyjunk ki semmit. Rengeteg ismerőssel találkoztam, olyanokkal ölelgettük egymást, akikkel életemben talán pár szót, ha válthattam.Úgy éreztük bármit megtehetünk, semmi nem akadály.
Sorra jártuk a koncerteket. Szinte nem is volt időm felfogni, mekkora emberek álltak tőlem pár méterre az előbb, máris valahol máshol voltam, más emberek vettek körül, másokat követeltünk színpadra.
Minden nap hajnalban keveredtünk haza, kis alvás után, délután irány Pest, ücsörgés és hangulatalapozás a madarasteszkó előtt, majd indulás bulizni.
Rengeteg ember jött oda hozzánk a legkülönbözőbb ürügyekkel. Egy szál cigi, öngyújtó, fölösleges alkohol, de volt akik mindössze csatlakozni szerettek volna a társasághoz és beszélgetni. Zajlottak érdekes beszélgetések.
~ Két magyar közt angolul, majd pár perc után jöttek a nevetések, mikor a származásra terelődött a szó.
~ Kissé illuminált állapotban pár olaszt győzködtünk, hogy igenis jól teszik ha ideadják azt a szép nagy napszemüveget ajándékba a szép mosolyunkért, akiknek mindössze nevetés volt a reakció és egy merész kijelentés: just for a kiss.
~ Kaptam puszit egy Alberto nevű olasz sráctól pusztán azért, mert magyar vagyok. És ő nagyon "love" a magyar lányokat.
~ Egy francia lánynak sikerült kicsikarnia belőlem egy épkézláb francia mondatot, ami nagy szó.
..És reggelig sorolhatnám.

A hét két csúcspontja egyértelműen a csütörtök és a szombat volt. A 2 nap, amit a leginkább vártam, és nem csalódtam.
Csütörtökön egy dolog lebegett a szemeim előtt: az egyre közelgő Bloc Party koncert. Évek óta az egyik kedvenc. Fűben üldögélve/éledezve kezdtük a napot.Az ébredező tekintetek helyét rövidesen az elhomályosult szemek és az arcra kiült folyamatos mosoly vette át. A koncertre sem apadt ahangulat. Abban az egy órában senki nem létezett számomra, csak én és a színpadon álló Bloc Party.A 165 centi/ 40kiló nem épp koncertbarát méretek. Két mögöttem álló francia srác megbökték a vállam. Hátranéztem, intettek, hogy hajoljak közelebb. Hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj. 1 pillanat múlva arra eszméltem, hogy a közönség fölé emeltek, hogy lássak. Lenéztem és biztatóan mosolyogtak föl rám, én hálásan vissza.Hát ezt soha nem felejtem el srácok. :)

A szombat hasonlóképp indult. Kicsit lestrapáltabban ugyan, de változatlan lelkesedéssel és jókedvvel. Energiaitallal próbáltuk kicsit élesztgetni a vérnyomást, utána előkerült 1 üveg Fütyülős , Kalinka és egyéb nyalánkságok. Kipirosodott arccal a semmin nevetgélve ültünk a fűben . Ilyen állapotban talált meg 2 hittérítő. Bibliából való idézetekkel bombáztak, megjósolták, hogy rövidesen mindenki agyába chipeket fognak ültetni és írányítani fog egy felsőbb hatalom. Ismerjük az érzést, mikor alig bírjuk visszafolytani a nevetést ugye? Ez egy ilyen pillanat volt, csak épp sikertelen. Három lányból egyszerre buggyant ki a nevetés, de azért megköszöntük a kellemes perceket. Nemsoká két magyar srác ült oda mellénk és jót beszélgettünk az eddigi tapasztalatoról, élményekről, egy újabb magyar angolul kunyerált öngyújtót.Miután kiderült, hogy egy az ország, utána sem szólalt meg magyarul, merthogy a külföldiekkel kedvesebbek az emberek. Megmosolyogtuk a taktikát, de nem rossz, meg kell hagyni.
Ezt követően befelé vettük az irányt. Még volt egy kis idő az aznapra tervezett Placebo koncertig. Sikeresen elhagytam a pulcsim, táncolni akartunk kis csörgő bigyóért és sorolhatnám.
Mindenképp elöl szerettünk volna lenni és minden energiánkat bevetve tombolni. Bevetettük magunkat a tömegbe és egyre előrébb furakodtunk. Egymás kezét szorongattuk, hogy el ne hagyjuk egymást, és mikor már szinte levegőt sem tudtunk venni, megálltuk és izgatottan vártunk. Egyre sűrűbben hallottunk "Molko, i love you" bekiabálásokat és az ütemes "Pla-ce-bo" skandálás egyre erősödött. Egy emberként dőlt meg tömeg előrefelé, mikor Brian Molko és csapata kisétáltak a színpadra. Elkezdődött a koncert és újból megszűnt a világ. A barátnőimet már nem láttam de még mindig fogtuk egymás kezét. Percről percre cserélődtek körülöttem az emberek. Felfigyeltem egy rózsaszín napszemüveges fiúra, vicces látványt nyújtott, rámosolyogtam..és ő vissza. Kis idő múlva láttam, hogy kinyújtja a kezét felém. Kérdőn ránéztem, ő bólintott és intett, hogy menjek. Hátra pillantottam: barátnők sehol. Legyen. Elfogadtam a felém nyújtott kezet. Maga mellé húzott és ha lehet még jobban vigyorgott. Ráböktem a napszemüvegére és feltartott hüvelykujjal jeleztem, hogy tetszik. Erre ő levette és rám adta, majd megismételte amit én. Elnevettem magam és megöleltem. Innentől kezdve együtt buliztunk, Ő és én. Vigyázott rám, nehogy elsodorjon a tömeg, énekeltünk és felváltva pillantottunk egymásra és a színpadra.Egyre közelebb kerültem hozzá, és nemsoká már nem láttam semmit, csak a száját éreztem az enyémen.
Pillanatok alatt véget ért a koncert. Nem tudtam ki ő, mi ő, honnan jött. Ösztönösen angolul kérdeztem. A korát vonakodva akarta megmondani. Egyre csak nevetett és azt hajtogatta hogy sok. ( A végén kiderült hogy csak 21.) Ő is a barátait kereste a szemével,és én is. Én hamarabb megtaláltam őket és kérdeztem, hogy velünk tart-e. Válaszul megfogta a kezem.
Mi a barátokkal gyorsan megvitattuk magyarul, megvan-e mindenki, ki-merre keveredett. Stefan- mert név nélkül mit sem ér az ember- közbevágott, és megszeppent fejjel kérte, hogy ne beszéljünk magyarul, mert semmit sem ért. Mindenki bocsánatot kért és elmondtuk neki is hova megyünk tovább meg miegymás. Időnként elkerülhetetlen volt a magyar beszéd, ilyenkor nevetve visszhangozta utánam a magyar szavakat. Persze mikor egy-két szónak megtudta a jelentését, rögtön abbahagyta. Valahogy megint elszakadtunk a többiektől, és egy felejthetetlen estét töltöttünk együtt..
Mint minden jónak, annak a napnak is vége szakadt egyszer. Hosszas búcsúzkodás vette kezdetét. Gonosz vigyorral az arcomon megkérdeztem, hogy emlékezni fog-e erre a napra. 'I hope so',hangzott a válasz. De kölcsön kenyér visszajár alapon megkérdezte, várok-e rá jövő Szigeten is. Egyikünk sem gondolta komolyan, de bólintottam. Még egyszer megöleltük egymást és elváltak útjaink. Ő nem jött ki utolsó nap.
Vasárnapra már mindannyiunk energiakészlete jócskán megcsappant, de kitartottunk. Elhatároztuk, hogy reggelig bulizunk. Egy Offspring és egy Mystery Gang koncert után, én ott tartottam, hogy nekem annyi. Hangom nem volt, fájt a torkom, lázas voltam és a lábaim, mintha 1 hét alatt 10kilót nehezedtek volna. Még kóvályogtunk egy darabig, de hajnal 3 körül, lerogytunk egy raklapra és időnként le-lebukó fejekkel vártunk és néztük, ahogy bontják a Nagyszínpadot. Senki nem akarta elhinni, hogy pár óra és vége.
Nem sokkal később feladtuk és egymásnak támaszkodva, csiga lassúsággal elhagytuk a Szigetet.Senki nem mondta ki, de ahogy egymásra néztünk, mindenkinek a szeméből az tükröződött: Jövőre ugyanitt, ugyanekkor és legalább ekkorát fogunk bulizni.


A szám már sokadjára pörög újra és újra, de most azt hiszem elmegyek aludni. Ilyen az, amikor Ancsit elárasztják az emlékek..:)
Ja és a szám: Placebo- For what it's worth

Kóma

Unalom és álmatlanság ellen mit tesz az ember este? Filmet néz. Valami bugyuta, minden fordulatot és összefüggő sztorit mellőző filmet.Előbb utóbb elfog az álmosság és probléma megoldva. Aha.
Nekem nem volt kedvem ilyen filmet nézni, úgyhogy sikeresen beleválasztottam egy kis falus- vérfarkasos-gyilkolászós remekműbe. Utólag visszagondolva elég vicces volt. Na meg közben is. Közvetlen utána már kevésbé. Minden padlóreccsenés, ágsuhogás, még az általam kreált papírzörgések is a frászt hozták rám. Hát nyilván a filmbeli farkasember üldöz túrórudi papírral, biztos ő ugat, meg ő kaparássza az ajtót és nem a kutyám..
Utána szuperhírói gyorsasággal kisuhantam fogatmosni, majd 1 szép lila folttal gazdagodva visszamásztam az ágyamba.(Nem, nem a farkas, csak a szekrény sarka..)

Amúgy a film végén kiderült, hogy az a nagy vérengző farkasember egy laza 120 centivel rendelkező 8 éves kislány. Bár azért le a kalappal előtte.
Szép álmokkal gazdagított az este folyamán..

Ne engedjetek egyedül filmet nézni este. Köszönöm. :'D


Update, 16:04: Itt egy kép arról a szeretni való teremtésről. Utólag átgondolva. Oké, hogy én féltem. De ez a szerencsétlen gyerek mit érezhetett, mikor meglátta SAJÁT MAGÁT ezen a nem épp felemelő borítón?Vagy netán magában a filmben.. Duplán le a kalappal, ha még mindig épelméjű..:'D

Szünet?

Már lassan másfél napja szünet van. Tudom, nagyszerű megállapításaim vannak..
Jelentem, épségben túléltem a csütörtököt, bár volt 1 pillanat, amikor azt hittem annyi az életemnek.
A szerdai nagy szünettartásokból végül az lett, hogy nem sikerült befejeznem a könyvet estére. Ugyan voltak elkeseredett próbálkozások éjfélkor, de rövid időn belül már csak párnának és nyálfogónak szolgált a könyv. Soha ne aludjatok kötelező olvasmányon..kényelmetlen, én mondom.
Már csak a fakt előtti másfél órás szünet vigasztalt. Majd akkor befejezem, nem lesz itt baj..
Mint kiderült, nem csak nekem voltak hasonló gondjaim. Fogtuk magunkat, és ahogy kicsöngettek az 5. óráról, felmentünk boltba egy kis energiapótlóért. (Pizza..nyamm.) Kifizettük, épp arról beszélgettünk, hogy ki hogy szenvedett a könyv elolvasásával, amikor valaki utánunk szólt.
- Hé, nektek nincs órátok?
- Őő..nincs.
- De jóó, akkor nem kezdhetnénk most a faktot? Előbb hazamehettek, na?
Három ember állt arcra fagyott vigyorral az irodalomtanár előtt.Másodpercek alatt romba dőlt a tervünk. Viszlát másfél óra, viszlát sunyiban olvasás, viszlát élet..
A Tanárnő valószínüleg látta rajtunk, hogy nemigen tetszik az ajánlat, de elmosolyodott és válaszolt: tudja, hogy nem olvastuk el a könyvet, nem baj, csak csődítsük össze a csapatot és legyünk 1-re a teremben.
Mi hárman egymásra néztünk és végre kiengedtük a visszatartott levegőt. A Tanárnő végérvényesen megszerezte magának a "legjobb fej tanár" címet.
A számonkérés végül úgy zajlott hogy mindenki mondjon egy novellát, amit olvasott és ismertesse a tartalmát. Majd végül kért egy véleményt Mikszáth-ról.
Egy-két ember bevallotta egyértelmű nemtetszését, erre a Tanárnő nevetve közölte: ő kimondottan kedveli Mikszáthot, de ezentúl igyekszik titokban tartani. xDD
A fakt véget ért, és nem kellett öt perc, már mindenki a szünetben esedékes bulikról beszélgetett.
Péntek van, és én most büszkén közlöm, hogy 12 órát aludtam, de még mindig álmos vagyok, úgyhogy a ma esti programom alvás és kockulás felváltva. És holnap ha sikerül összevakarni magam, irány Budapest. :)

Visszaszámlálás

Esküszöm ez a hét valóságos kínszenvedés és egyszerűen NEM akar sehogy sem péntek lenni végre.Mondjuk egy csütörtök délután 4-gyel is tökéletesen meg lennék elégedve. Túl mindenen, és épp egy kávé mellett szoktatni magunkat a gondolathoz, hogy igen, itt az őszi szünet.

De nem. Még nem. Rám még vár egy kötelező olvasmány(ból több mint 100 oldal) magyar faktra, amit lusta módon természetesen az utolsó napra hagytam. És a legrosszabb az egészben, hogy még a pánikhangulat sincs meg, ami egy kicsit közelebb vinne ahhoz a könyvhöz, mint 5 méter. Nem mintha olyan vészes lenne (Mikszáth- A jó palócok és A tót atyafiak), de ha nekem azt mondják valamire , hogy kötelező, az lehet akármilyen jó, nekem csak a kötelező szó fog villogni a szemeim előtt. Gondolkoztam, hogy majd suliban elolvasom, elvégre lesz egy másfél órás szünetem fakt előtt, de aztán rájöttem, hogy halott dolog. Múlthéten volt rá egy kísérlet, de az egészből az lett, hogy 10 gyerek ült kinyitott könyvvel a könyvtár előtt és beszélgetett, evett, kávészünetet tartott, etc..

Az eddig lassacskán elaraszoló három nap sem volt semmi. Hétfőn első órában történelem tz-vel indítottam. A hétfő az köztudottan egy olyan nap, amit nyugodtan kivághatnának a naptárból, mert mindenki egy zombi agyi készségeivel van megáldva..hát még reggel. Azért sikerült egy másfél oldalas esszét írnom a 19. századi jobbágyok helyzetéről. Annyira rossz csak nem lett..Holnap kiderül.
A kedd az rendszerint megváltás, mert fél 9-ig alvás a program. Ez az a nap, amikor szokatlanul frissen keveredek suliba, de ezen a héten miért is sikerült volna. Nem tudom mi lett velem, de háromnegyedkor úgy kellett kipofozni magamat az ágyból. Hogy még szebben meg legyen alapozva a kedd hangulata, egy matekdolgozattal indítottunk. A számokkal nem vagyok túl jóban..és ott a betűimmel nem sokat érek. Mindenki következtessen.
Persze kedd este 11-kor kell rájönni, hogy magyarra gyártani kellett volna 2 hivatalos önéletrajzot. Na, gyorsan papír, toll, sorvezető elő és gondolkodjunk. Tanárnő azt mondta nem muszáj igazat írni, a formára megy a jegy. Hát hm..ezen felbuzdulva gyártottam magamból egy díjnyertes novellaírót, aki alig, hogy megtanult írni-olvasni már ontotta magából a jobbnál jobb írásokat és épp ezért velem csak nyerne az ELTE-BTK , ha szíveskednének fölvenni.. xD Szépek az álmok.
És el is érkeztünk a mai naphoz, amihez sok kommentárt nem fűznék. Az egyik szünetben gyorsan öszedobtam egy 120 szavas levelet angolra. Panaszkodni kellett egy tetszőleges üzlet tetszőleges termékére, amit te megvettél. Panaszkodni? Ugyan..mi az nekem?:DD


A szünetre is el lettünk ám látva rendesen. 2 kötelező olvasmány + egy minimum 4 oldalas esszét nagyjából kidolgozni, hogy az órán ne legyen gond (Arany János). Lesz még egy rendes teszt is, szintúgy Aranyból. A megtanulandó versrészletekről már ne is beszéljünk. Kíváncsi leszek sikerül-e beosztani az időm. (Sarvajc jótanácsát megfogadva lépésről lépésre..:D) Tessék szorítani értem! :D

..De egyelőre éljünk a mának, úgyhogy most azt hiszem nem ártana megbarátkoznom Mikszáthtal egy bő 110 oldal erejéig.

(Időhúzó bejegyzés rulez.)

Ami tegnap elmaradt: Tükör II.

Ott állt telefonnal a kezében , és bár Balázs már rég lerakta, elmotyogott egy halk sziát. Visszaült a helyére és csalódottan rajzolni kezdett az egyik füzetébe. Miért van ez mindig? Valamilyen oknál fogva minden lemondásra kerül. Koncertek, bulik, szimpla baráti találkozók. Megfázott, aztán hirtelen dolga akadt, vagy simán elérhetetlenné tette magát. Nem értette, talán már egy kicsit félt is megtudni az igazat.
Balázs mindig ott volt neki a monitor másik oldalán. Feltétel nélkül bízott benne, pedig sosem látta.Rengeteget segített neki kedves baráti beszélgetésekkel. Sokszor észre sem vették hány órája beszélgetnek már. Épp csak egy baráti ölelést nem kapott soha. Pedig arra lett volna a legnagyobb szüksége.
Gondolkodásából barátnője zökkentette ki. Felugrott Zoé asztalára és nevetve lóbálni kezdte a papírdarabot, amit nem rég az asztalára csúsztatott.
- Hülyéskedsz? Persze, hogy megyek. Oltári buli lesz. - ekkor észrevette, hogy Zoé arcán már nyoma sincs a cinkos vigyornak.- Hékás, miért lógatod az orrod?
- Á, semmi. Nem megyek este.
-Na ne. Elmondod mi a baj. Most. B-vel kezdődik?
Zoé felnézett a füzetéből és válaszul még összébb szorította a száját.
-Éreztem. De tudod mit? Akkor is jössz, és jól fogod érezni magad. Nem engedheted, hogy elrontsa az estéd. 7-re ott vagyok nálatok. Nem lógsz meg.- ezzel sarkon fordult és a büfé felé indult.
Zoé a fejét fogta, és valahol igazat is adott barátnőjének. Nem engedheti..
-Hé, várj.. - fölpattant és barátnője után futott.- Rendben, megyek.
Barátnője arcára fülig érő vigyor ült ki és megölelték egymást. Ezért már megérte. Egymást átkarolva sétáltak a büféig, hogy magunkba öntsék az életmentő kávé adagot.
A nap hátralévő része nem várt gyorsasággal telt el.
Zoé azon kapta magát, hogy egy hatalmas ruha kötegen próbálja keresztülverekedni magát, hogy ajtót tudjon nyitni barátnőjének. Egy lány, és a bulira készülődés romjai..
-Te még rosszabb vagy, mint én.- egymásra néztek és egyszerre buggyant ki belőlük a nevetés.
Zoénak már csak annyi dolga akadt, hogy véleményezze barátnője percről percre változó smink-ötleteit. Nem túl sok élvezetet látott benne , így örömmel fogadta észrevételét: Elfogyott az alapozó.
- Ó, semmi gond. Itt a sarkon egy dm, leszaladok érte. 5 perc és itt is vagyok.
Gyorsan cipőt húzott, becsapta maga mögött a lakásuk ajtaját és kilépett az utcára. Amint egyedül maradt, ismét úrrá lett rajta a rosszkedv. Vajon Balázs most hogy érzi magát? Mit csinálhat?
Megállt a zebra előtt és várt. Telefonja zökkentette ki a mélázásból. A kijelzőre pillantott és megdöbbenve olvasta a nevet: Balázs. Agyából hirtelen kiszállt minden ép gondolat. Időközben a lámpa zöldre váltott és elindult. Nem nézett sem jobbra, sem balra, a kijelzőre szegezte tekintetét és erőt gyűjtött, hogy elolvassa az üzenetet.
Az út felénél járt, mikor egyre erősödő dudálás ütötte meg a fülét. Oldalra pillantott és földbe gyökerezett a lába. Lassított felvételként nézte végig, ahogy a hihetetlen sebességgel közeledő autó nekihajt. Ő maga eszméletlenül ért földet az út másik oldalán, ám telefonja csodával határos módon a kezében maradt. Sértetlenül..
Az utcában hirtelen megállt az élet. Senki nem mert mozdulni, körülbelül 1 percig egy hang sem hagyta el az utcán tartózkodó emberek torkát. A sofőr annyira megrémült tettétől, hogy tovább hajtott. Ekkorra már rengeteg ember vette körül az eszméletlenül fekvő Zoét, valaki a mentőket is kihívta.
A nagy dudálásra és az utána következő rémült kiáltozásra Zoé barátnője is felkapta a fejét és kinézett az ablakon. Meglátta azt a rengeteg embert és ő is lefelé indult, hogy megnézze mi történt. Szíve mélyén érezte, hogy baj van, az emberek között mégis Zoét kereste, elvégre nemrég ment le a boltba. Utat tört magának a bámészkodó járókelők között és a szeme elé táruló szörnyű látványtól szája elé kapta a kezét és sírva fakadt.
-Zoé, úristen Zoé, neeee!- közelebb akart lépni de az időközben kiérkező mentősök hátrébb húzták.
Az egyik mentős a körülményekről kezdte faggatni a járókelőket, a másik kettő Zoé körül sürgölődött. Kivették a kezéből a telefont, sínbe rakták az egyik lábát, fejét bekötözték, majd óvatosan hordágyon betolták a mentőbe.
-Ön hozzátartozó esetleg?- fordult Zoé barátnőjéhez az egyik mentős.
-Ne..Nem. A barátnője vagyok.- még mindig zokogott.
- A szülei? Valami elérhetőséget tudna mondani?
-Persze..-gyorsan lediktálta Zoé édesanyjának a telefonszámát.- Ugye..ugye életben marad?
- Igen. A sérülései nem életveszélyesek, de minden csak akkor fog kiderülni, ha a kórházban megvizsgálták. Szeretne jönni?
Hevesen bólogatott, majd remegő lábakkal beszállt a mentőbe és a legközelebbi kórház felé száguldottak.

Pár órával később Zoé már begipszelve, rendesen ellátott sebekkel feküdt a hófehér kórházi ágyon. Mellette barátnője végig fogta a kezét. Közben szülei is megérkeztek és kifaggatták a halálra rémült lányt a történtekről. A rövid történetet nyöszörgés szakította félbe. Mindenki Zoét nézte. Kezdene magához térni? Közelebb mentek az ágyhoz, hogy hallják, hátha szüksége van valamire.
-Baa..zss..- szülei semmit nem értettek, ám barátnője a szája elé kapta a kezét. Balázs. Zoé biztos szeretné, ha ő is tudná..
Felkapta a kisszekrényről Zoé telefonját, kinézte a telefonszámot és írt egy sms-t a fiúnak.

"Zoé kórházban van. Elütötte egy autó.. A te nevedet motyogja. Gondoltam jobb, ha tudod. üdv: Orsi"

Időközben az orvosok kitessékelték Zoétól a látogatókat, mondván nyugalomra van szüksége. Orsi és a szülők nehezen bár, de tudomásul vették és magára hagyták a lányt.


Másnap reggel Zoé hunyorogva nézett körbe a kórteremben. Sehol senki.Most kitől kérdezze meg, hogy mi történt? Megpróbált felkelni, de észrevette, hogy lába gipszben van. Ekkor megpillantotta az ágya mellett árválkodó mankót, magához kapta és kibicegett vele a folyosóra, de rögtön meg is torpant. Pár méterre tőle egy barna hajú magas fiú ugyanígy tett. Nem akarta elhinni. Balázs..
Álltak egymással szemben, és egyikük sem lépett a másik felé. Mindkettejük arcán egy-egy könnycsepp gördült le..

Tükör I.

Álltak egymással szemben, egyikük sem lépett a másik felé. A fiú arcáról félelem tükröződött, a lány szemei egyre csak azt sugallták: bátorság, gyere közelebb.
A fiú kétségbeesett arccal hátrálni kezdett, a lány közelebb akart lépni, ám lábai akár az ólom. Nem tudta mozdítani. A fiú egyre csak távolodott. Száját egy hangtalan sikoly hagyta el..
...A villamos hirtelen fékezett, Zoé feje előrebillent és felriadt álmából. Ásítás közben fél kézzel megmasszírozta elnyomott nyakát. Minden egyes reggel. Ugyanitt. A vezető családfáját minden bizonnyal a többi utas is bőszen emlegette magában. Zoé nyugtalan arccal nézte a mellette lassan elsuhanó városi tájat. Az álmát igyekezte visszaidézni, ám rá kellett, hogy jöjjön, nem először álmodta már ezt, Megrázta a fejét, majd magához vette viseltes táskáját és a következő megállónál leugrott a villamosról.
Lábait szinte tyúklépésben rakosgatta egymás elé. Titokban mindig azt remélte, hogy mire ilyen tempóban odaér, csak hűlt helyét találja az iskolájának. Vagy ahogy ő hívta: A fogolytábornak.
Minden reggel plusz egy csalódás. Most sem volt ez másképp.
- Elnézést a késésért.- motyogta lehajtott fejjel, majd a tanár szúrós pillantásától kísérve hátrament a helyére. Félúton egy cinkos vigyort villantott barátnőjére és észrevétlenül egy papírdarabot csúsztatott asztalára.

"este koncert. jössz? ott a helyünk."

Zoé számára valóságos számokkal teli rémálomnak tűnt a hátralévő 30 perc. Alig várta, hogy megbeszéljék az estét.

Mikor megszólalt az óra végét jelző csengő Zoé felpattant és indult volna barátnője felé, de közben megcsörrent a telefonja.
Unott hangon beleszólt:
-Szia, mondjad.
-Szia. Balázs vagyok.
-Nem is gondoltam volna. Csak 3 éve vagy beírva a telefonomba. Mondjad.- arcára kiült a tőle megszokott gonosz vigyor.
- Gonosz vagy.Csak azt akartam kérdezni, hogy jösz-e msn-re este. Mesélek valamit.
- Tyű..elígérkeztem estére, úgyhogy nem valószínű.
- Hm..akkor mindegy.- sértődött hangjától Zoénak összeszorult a torka.
- Nem jössz velünk?
-Nem akarok. Szia.


Este folyt. köv. Most ennyire volt időm nagy hirtelen.

áftör hétvége..

Takaróba csavarva, meleg teát szürcsölgetve a kedvenc garfield-os bögrémből.Hát így írok most. Na nem ám csupa jókedvből. A hétvégén nagyon fantasztikusan megfáztam. Ugye a régi házakban nem úgy megy ám a fűtés, hogy kedvünkre csavargatjuk fel-le..
Egy régi ismerősöm mondta egyszer, hogy biztos ellopták az immunrendszerem, mert katasztrófa, ahányszor csak lehet, mindig beteg leszek. Lehet. Majd kérek másikat karácsonyra.
Körülbelül 2 éve kezdődött ez az egész betegség-mizéria. Előtte félévente egyszer (vagy ha nem is,karácsonykor mindig.) talán, ha elkaptam valami szutykot. Aztán jött egy huzamosabb ideig és azóta állandóan. Idén februárban ugyanígy elkaptam valami köhögős-takonykóros valamit , de aköhögés nem akart elmúlni. (Értsd: nagyon tuti darth vadert meghazudtoló hang társult hozzá.) Jártuk az orvosokat, mindegyik küldözgetett tovább, kivizsgálások százait csinálták meg rajtam, de semmi. Nyár végén a második kórházban végre szíveskedtek megállapítani, hogy valami enyhébb asztmám van. Kaptam rá gyógyszert, jobb lett. Kezdtem megörülni, de jó, végre vége.
Erre most megint valami. A fejem az szét akar robbanni, köhögök és minden finomság.
Reggel Anya megszánt és mondta, hogy menjek orvoshoz. Hát jó.
Szakadó esőben nekivágtam az orvoshoz vezető útnak. Ugyan nyakig felhúzott kabátban mentem, de még így is azt hittem, hogy odafagyok a hévmegállóba. Nem játék ez az október kérem szépen..
A szél sikeresen kifordította az esernyőm, amit utána nem tudtam visszafordítani (ócó, öccá' ) .Még jó, hogy kapucnim volt..
Az orvosnál hálisten rajtam kívül két lány és egy középkorú fickó ácsorgott. Legalább hamar végzek-gondoltam. Fickó bement, kijött. Két lány bement..Ekkor bejött a rendelőbe egy másik fickó a kislányával.Lány kijött, én gyorsan bevágtattam.
-Mondjad.
- Őő, körülbelül 2 napja nagyon fáj a fejem, köhögök, hőemelkedésem van..~szipog~
- Vetkőzz.
Nagy kegyesen megnézte a torkom, meghallgatott.
-Hát..különösebben nem látok smemit. De persze elhiszem neked..Szóval..hány napig szeretnél otthon maradni?
Nekem szemeim kiestek és köpni nyelni nem tudtam.Mégis mit hisz? Szórakozásból nézek ki úgy mint egy lestrapált zombi?
-Hát..úgy egész konkrétan semeddig..de nem én vagyok az orvos tudtommal.
-Hm..szerdáig jó lesz?
-Pff..jó.
-Jó.Szerdáig ágyban fekszel , diétázol.
-Hogy tessék?
Itt jött a második megdöbbenés. Úgy mégis minek?? Könyörgöm, a fejem fáj és köhögök. Lehet ilyen rosszul artikulálok, hogy hányást értett?
-.. ma csak teát iszol, ropi. Holnap már mehet egy kis főttkrumpli, holnapután főtt csirkehús.Csütörtökön elmész iskolába.Viszlát.
-???..Viszlát.

Éertetlen fejjel, igazolással a kezemben kisétáltam az ajtón. Erre nekem ront az a fickó, aki a kislánnyal utánam jött be.
-Hát mégis mit képézelsz te magadról mii? Bemész előttünk..ezt mégis hogy gondoltad?
Harmadik megdöbbenés..
- Hát ne haragudjon, de előbb voltam itt..
-Mii? Persze, már ittvagyunk negyed órája..
-Na ne..utánam jöttek be..
De ők kimentek. Most honnan kellett volna nekem azt tudni, hogy ők már itt voltak ? Ha olyan fontos neki, hogy hamar bejusson minek megy ki? Vagy ha már itt volt,miért nem állított meg akkor mikor elindultam befelé?
Megfordultam és bevágtam az orvosi rendelő ajtaját. Nem akartam balhézni, meg hát úgyis én lettem volna a szar kis nagyszájú, tiszteletlen, 16 éves..
Így szakadó esőben idegesen , még jobban hasogató fejjel hazafelé vettem az irányt.

És bosszúból csakazértis pörköltet ebédeltem.

Vidék

Hm. Ez már lassan bevett szokása a szüleimnek, hogy amint nagyobbik lányukat elárasztják tanulnivalóval, véletlenül se legyen itthon, nyugodt környezetben, ahol lehet tanulni. Ilyenkor kell vidékre menni. A tavaszi volt a kedvencem, mikor kis-érettségire készültem. Volna. Na nem mintha annyira hajtana a vágy, de amikor elszánom magam, hogy na, akkor én majd most leülök és hülyére tanulom magam, akkor tuti olyan helyre kell menni, ahol ziherfix, hogy nem hagynak. (Mondjuk tavasszal egész konkrétan átaludtam 2 napot..).Vidéken ugyan csend van és nyugalom, de én ettől függetlenül nem találok olyan helyet, ahol 5 percnél tovább egyedül lehetek. És szigorúan net mentes övezet. Nagyszülők birodalma. (Igen, megszólalt a függő.. xD)
Alapból szeretek én ottlenni, csak nem túl sokáig, mert általában varázsát veszti, amint már az 15.tányér kaját kell letolnom a torkomon, mert különben nincs asztaltól felállás. Az ottani levegő viszont pótolhatatlan. (Ott lehet rácsodálkozni, hogy az ég igenis kék és nem szürke koszréteg.)

Szóval holnap hajnalban autóba ül az Ancsi és majd valahol az ország délkeleti csücskében, 3 óra múlva, zsibbadó lábakon támolyogva ki is száll és gondolatban blogot ír nektek..*


* lehet, hogy beteges, de néha akaratlanul is azon gondolkodom, hogy az adott szituációt hogy lehetne leírni. Legyek akárhol. Barátokkal, bulizni, utazás közben, stb.

Jóból is megárt a sok

Mindenből. Szeretnél valamit. Megkapod, örülsz neki. Nagyon is. De mikor az embernek hirtelen túl sok szakad a nyakába abból a valamiből, elveszik az öröm. És olyankor jön rá mindenki, hogy vágyakozni jó. Kellenek álmok, hogy élni tudj.
Na jó, ez a bevezető ugyan igaz, de kicsit viccesen fog hatni az eredeti témához, de na..:'D
Körülbelül egy hete felhívott a nagymamám és mondta, hogy vett csokit. Epres milka. Imádtam, pár éve ha elém rakták volna legalább 2-3 tábla lecsúszott volna egyhuzamban. De most ott tart a dolog, hogy 15 tábla epres milka rohad a polcon. Évek óta csak veszi, csak veszi, csak veszi...És az ember hiába mondja egy lelkes nagymamának, hogy de nem kell, de van még. Nem baj, elfogy. Ezen vitatkoztunk a telefonban. Mondtam, hogy én nem nagyon eszem. Megkérdezte mit szeretnék én? Mondtam , hogy mostanában epres túrórudit eszem, ha már édesség. Rendben, vesz. Szóltam, hogy csak 1-2 darabot maximum. És nagyon köszönöm. Örültem neki, el is voltam 5 darabbal 4 napig, de nem is kellett több. Tegnap megint hívott. Hogy jaaj, múltkor csak annyit hozott, most elhozta az EGÉSZ DOBOZZAL ami ki volt rakva a boltban. Agy kapásból leszakadt, fej a falba, kezek ökölbe, kínomban röhögés. Most ott tartok, hogy benézek a hűtőbe és rosszul leszek, ugyanis közel 40 darab epres túrórudi figyel rám a polcról...

Mielőtt valaki félreértené, nem az epres túrórudira céloztam álmok alatt az elején,hogy arról álmodoztam volna eddig, csak magára a helyzetre. Hasonló.. :DD

Jut eszembe..kér valaki? Ingyen epertúladagolás postázva másnapra. Na?

Pécs

Nos. Megvolt itt minden amit az előző bejegyzésben leírtam. Pénteken hajnali5-kor az ébresztőóra nem épp szívderítő hangjára ébredtem. És ugye az ember átlagos alvásigénye csak még öt perc..én megspékeltem még 35-tel. Nem is én lennék, ha nem aludtam volna el. Volt 15 percem embert csinálni magamból, de büszkén jelentem: ha nem is néztem ki teljesen emberien, legalább nem pizsamában másztam el a hévmegállóig, és a hévet is elértem. Ahogy közeledtünk a Keletihez, kezdtünk éledezni és előbújt mindenkiből az óvodás. Röviden, aki velünk egy metróval utazott, az legalább 5-ször meghallgathatta hogy "Kérem, hagyják szabadon a biztonsági sávot."
Mire kettőt pislogtam már a vonaton ültünk teljes punnyadásban.Kelenföldig gyökkettővel, Sárbogárd, Dombóvár: fél órás ácsorgás, frenetikus képek készítése időtöltés gyanánt,Szentlőrincen kiakadás, hogy el fogunk késni, majd egy viszonylag gyors megérkezés Pécsre.
Első állomás a Pécsi Tudományegyetem, azon belül is a botanikus kert. Kijelentették, hogy nincs idegenvezetés, mindenki mehet amerre lát. Hát jó. Az osztály fele szerintem csak egy zöld konténert jegyzett meg ami mögé be lehetett osonni némi tüdőroncsolásra. 1-2 iq-fighter egyén meg megkóstoltatta a kolbászos szendvicset az aranyhalakkal . Szóval ha kipurcant Pécs aranyhalállománya, a 11.b-s fiúk anyukáját kell emlegetni.
Ezután tiszteletünket tettük a bölcsész karon egy előadás erejéig. Mindent összevetve tetszett, csak a végén ott tartottam hogy két kezemen nem tudtam megszámolni, hogy hányszor hangzott el az a mondatrészlet, hogy "Szóval..miért is a legjobb választás a Pécsi Tudományegyetem? Mert.." .
A végére kinyúlva, korgó gyomorral puhatolóztunk, hogy megtekintjük-e a mekit gyorsan, ugyanis a programba ez volt beleírva. A válasz egy jó határozott NEM volt,szoros a program, így kelletlenül továbbvonszoltuk magunkat .
A következő állomás: Tufabarlang. Mivel nem vagyunk jártasak a városban meg kellett kérdeznünk pár embert, merre-hova. Mindenki hozzátette hogy "áá nincsen az messze". Nincsen. Csak röpke 1 órás séta hegynek fölfelé. Lehet a pécsiek szemével ez tök normális, mert ahogy elnéztem szemerkélő esőben is akad olyan mazoista, aki nekivág rövidnadrág-póló kombóban HEGYNEK FÖLFELÉ futni. Egészségükre. :'D
Az osztály itt már kellőképp hisztis állapotba került, elvégre délután fél4-ig normális kaja nélkül nem épp móka és kacagás az élet.
Valóságos mennyország volt, mikor felsejlett a szemünk elött a nagy sárga M betű . Vicces látvány lehetett, ahogy egy osztály nevetve rohan egy McDonalds felé, de ez akkor senkit nem érdekelt. Valósággal berobbantunk a pécsi mekibe. Kis idő után robbant utánunk az osztályfőnök is villogó szemekkel, hogy kifelé innen. Most. Még van egy múzeum, aztán lehet kajálni.
Mint akikkel most közölték, hogy meghaltak, falfehér, csalódott arccal elmásztunk a múzeumba. Minek szépítsek, diszkréten keresztülsprinteltünk az egészen, aztán -mostmár ténylegesen- átadtuk magunkat egy-egy BigMac menünek. Megérdemeltük, nem igaz? :)
~képszakadás~

Már tele hassal konstatáltuk, hogy van még 2 óránk, és azt csinálunk amit akarunk. Még egy kicsit üldögéltünk a mekiben. Gyártottunk egy kedves üzenetet az ottaniak számára egy papírtálcára, ami nem hiszem, hogy hosszú életű volt. De a szándék a fontos.
A városról túl sok vélemény nem alakult ki, mivel szét van bombázva az egész, 1 sétálóutca kivételével, de az viszont szép.
A visszautat nem kommentálnám, mindenki következtessen. : Kisebb csoportok egymás után elindultak a wc felé szorosan fogott táskával, amiben időnként meg-megcsörrent valami. Majd kisebb egyensúlyzavarral, enyhén csillogó szemekkel ültek vissza a helyükre.
Végül 22:14-kor begördült a vonat a pályaudvarra, és kisebb nagyobb zökkenőkkel mindenki hazakeveredett.Hát ezek voltunk mi.

Ha megkapom a képeket, lehet azokból is lesz egy kis ízelítő :Đ

Itt jártunk!
II. Rákóczi Ferenc Ált Isk. és Gimnázium
2009.okt.02.